Körülbelül ekkora összefogásra kész a demokratikus ellenzék az ellen a kurzus ellen, amely a rendszerváltás óta a legkeményebben, legállhatatosabban és leggátlástalanabbul szorítja politikai, gazdasági, valamint szellemi karanténba szervezeteit, embereit s mindent, amit képvisel.

Vadai Ágnes és Gyurcsány Ferenc távozik az MSZP székházából

Nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy már évek óta forrón esszük a kását. Újra és újra azzal áltatjuk magunkat, hogy azért nem olyan forró. Meg hogy hűl. Túlzónak, saját közönségnek szólónak véltük a centrális erőtérről kifejtett tételt; sokszor gondoltuk, hogy amit a kormány csinál, előbb-utóbb maga ellen fordul; több lesz a külföldi reakció a fölfortyanásnál, hogy Brüsszel Moszkva, meg majd a multik, bankok, energiacégek.

Azt hittük, nem lehet büntetlenül kiadni baltás gyilkost; képtelenség föléleszteni régvolt indulatokat, nézeteket, lejárt lemezeket egy új kánon nevében; lehetetlen szobrokat költöztetni, utcákat átkeresztelni. Megbosszulja magát az erőszakos elvétel, mutyi, újraosztás. Nem távozhat olyan könnyen egy réginek bélyegzett gazdasági elit, s nem jön simán az új. Természetes gát épül majd az állam túlhatalma, a vég nélküli központosítás elé, most pedig itt a rendeleti úton való kormányzás meglebegtetése elméleti felvetésként.

Ellentmondók a vélemények arról, hogy kiépülőben van-e, vagy már kiépült valami, amire álmunkban sem gondoltunk, a folyamatok visszafordíthatók-e, lesz-e egyáltalán mit rekonstruálni, ráadásul abban sem biztos az ember, hogy egy új rezsim azt rekonstruálná-e, amit érdemes. Ugyanakkor önámítás a legyintés, hogy meg kell várni, amíg rájuk omlik. Egyrészt, mert ránk is, másrészt az omlás természete a kiszámíthatatlanság – aki erre bízza magát, az több mint felelőtlen. Konszolidálódni pedig a folyamatos készültség, harci állapot fog, semmi más. Fussunk hát ismét neki: körülbelül a látható összefogásra kész az ellenzék ezzel a kurzussal szemben. Azaz nem Orbán Viktor lett kicselezve.

Fölösleges belemenni abba, hogy kinek van igaza, mert bármilyen szomorú, a politika általában nem a nagy igazságok mögé szerveződik. Annak kiderítése sem enyhít a problémán, hogy ki kit és milyen hátsó szándékkal, előre kitervelt spekulációval vert át, mert a történetben jóval több a homály, a spontán elem és a szubjektív mozzanat, mint hinnénk. És közben, mindennek ellentéteként, serényen folynak a számítások, ki-ki a lépések logikai alátámasztásán dolgozik, mintha a potenciálisan meggyőzhető tábor reakciói pontról pontra, régióról régióra leképezhetők volnának. Holott a bizonytalanok előtt nincs politikai terepasztal, s ami a környezetükben zajlik, attól csak a bizonytalanságuk fokozódik. Miközben természetesen minden fordulat megmagyarázható.

A regnáló hatalommal szembeni ellenállás vágya indokoltan várt valakit, aki ezt megtestesítheti. A szocialisták sok ismert körülmény miatt képtelenek voltak az űrt kitölteni, az LMP igazi rétegpártként működött, amelyre ideális esetben fontos társszerep juthat. Gyurcsány Ferenc csapata, hiába hirdetett progresszív elveket, hadilábon állt vele mindenki, mert vezérét saját maga és a Fidesz nyilai politikai kómában tartották – rendhagyó módon azonban kómában is ő beszélt gyakran a legtisztábban, leghatásosabban, leghangosabban. A körvonalazódó vágy egyre inkább Bajnai Gordonban öltött testet, az ő egyéves kormányzásában, azt követő magatartásában látták sokan a Normális Magyarország eljövetelét.

Valós nyomás nehezedett rá, és az sem volt kétséges, hogy egyetlen párt hullámára sem szabad bíznia magát – civil erőknek kell fölemelniük. Volt egy markáns, bátorságát bizonyító katona, aki társaival megalapította a plebejus Szolidaritást, valamint a tüntetések szervezésében jeleskedő lelkes és vegyes társaság, a Milla – tavaly október 23-án ők adtak végül pódiumot Bajnainak, aki meghirdette: „Nem új pártot alapítunk tehát, hanem összefogást, ahová szövetségbe hívunk mindenkit, akikkel céljaink összekötnek. Akikkel a korszakváltás elvében, erkölcsében, programjában közös nevezőre tudunk jutni. (...) Az Együtt 2014 létrehozásával példát mutatunk az együttműködésre, és hitet teszünk amellett, hogy nemzeti közösségünk újraegyesítése a változást akarók egyesítésével kezdődik.”

Hogy ezek a szavak megtalálták az utat az emberekhez, bizonyította a Medián akkori közvélemény-kutatása – a bemutatkozáskor mért 14 százalék minden korábbi feltételezést igazolt, ha belekalkuláljuk az újdonság varázsát, akkor is. Az evidenciát, hogy Orbánék leváltása csak széles társadalmi összefogással lehetséges, már akkor is mindenki másképpen képzelte. Bajnai alá lovat adott a korai siker, a szocialisták megijedtek, hogy az ugyan stagnáló, de a pártok között mégis második helyet biztosító státuszuk veszélybe kerül, a Demokratikus Koalíció szintén nem tapsolt örömében, mert az egységbontás csíráját vélte fölfedezni, az LMP pedig gyanús idegenként viseltetett az Együtt 2014-gyel szemben, amely viszont ismerős, civilnek álcázott Gyurcsány-kreatúrát tol maga elé.

Az MSZP első embere úgy döntött, hogy második lépcsőben magához ragadja a kezdeményezést: „Történelmi kötelesség az összefogás, de nem csupán a politikai elitváltás a cél, hanem a magyar politika megváltoztatása is. Felül kell emelkedni a megosztó ellentéteken, előítéleteken az összefogás érdekében. Nem azt kell keresni, ami elválasztja, hanem ami összeköti a demokratikus erőket” – hangzik a november 28-i nyilatkozat. Az LMP-ben ugyan még nem látványosan, de megkezdődik a belső csata, hogy miként viszonyuljanak az Együtt 2014-hez, Bajnainak pedig azon kell töprengenie, hogyan hárítsa el a balról, valamint a liberális oldalról futva közeledő „szövetségeseket”, és mit mondjon egykori barátjáról, a DK vezéréről, akivel a Fidesz azonnal és nagy erővel összemossa.

A mozgalom, a civilség mint forma azért kegyes, mert a csapat ernyőszervezetként aposztrofálva el tud kerülni néhány goromba elutasítást, hiszen az ernyő alá kezdetben mindenki odafér. Csakhogy felgyorsulnak az események, a koncepción az első, máig be nem tömött léket az LMP-n belül a Schiffer-szárny győzelme üti, amely alaposan átírja a forgatókönyvet, mivel az Együtt 2014 ara nélkül marad, ráadásul a Milla néhány aktivistája úgy érzi, pártcsatákba rángatják laza kötésű szervezetét. A párttá alakulás búcsút int az ernyőszervezetnek, a Bajnai-csapat a saját maga által szőtt hálóban ficánkol – egyre kilátástalanabb, hogy az ellenzéki oldal összefogásának élére álljon, nem ő válogat, nem ő diktál, egyre inkább fenyegeti több nem kívánt társbérlet.

Egy, amit tehetett, az az, amit tett. Bele kellett törődnie abba, hogy a parlamentből kibukott két párt (MDF, SZDSZ) egykori szavazói közt szemezgethet, amelyből ki-kicsíphetnek az LMP, de még a DK és a gombamód szaporodó liberális tömörülések is. (A Fidesz egyik nagy mutatványa a kisgazdák és a kereszténydemokraták után a konzervatív közép „fölfalása”, amelynek utolsó állomása volt az MDF kiürítése. Ahogy Bajnai, úgy Bokros Lajos sem találja meg őket. A Yes nem több mint futó mosoly.) Az Együttbe a Párbeszéd Magyarországért némi zölddel kevert antikapitalista színezetet is vitt – ritka egyveleg egy virtigli piacpártban.

Ebben a szorult helyzetben beállítás kérdése, hogy a demokratikus ellenzék valamennyi szereplője szavát szegő, másikat becsapó, rossz kompromisszumokat kötő, elvtelen politikussá vedlik, akitől előszeretettel idézhetők szövegek, melyek látványosan ellentmondanak a bekövetkező eseményeknek. Alig van olyan kulisszák mögött zajló mozzanat, amelyet képesek titokban tartani. A szavazatvadászat ismeretlen ösvényekre kalauzol, ahol nem tudni, ki tekinthető barátnak és ki ellenfélnek. Persze lehet néhanapján örülni, hogy egyik-másik közülük milyen ügyesen lavíroz, de több a csalódás, hogy valahol a Fidesz koreográfiáját teljesítve verik szét egymást, sőt nincs kizárva az előre megfontolt öngyilkosság sem. Holott mindegyikük csak a saját logikáját, meghódítható útvonalát követi, a politika ritkán engedi össze a kompromisszumot az elviséggel, a vegytiszta igazságot a realitásokhoz való alkalmazkodással – ráadásul a hatalom úthengere folyamatos szükségállapotot jelent számukra, hiszen nincs az a szabály- vagy törvénymódosítás, amely ne esetleges választási sikerük ellen születne.

A körülmények ismeretében persze fel kellett volna ismerni, hogy a vetélytársak egyben potenciális partnerek, s nem szabad folyton-folyvást meglepetéseket okozni kreált vagy érdemi kezdeményezésekkel, a másikat kész helyzet elé állítani, netán reflexből kikosarazni – csakhogy itt a dölyfös hatalom árnyékában valós küzdelem zajlott az ellenzék vezető szerepéért. Nyilvánvaló, hogy az Együtt–Párbeszéd nem tehetett le arról, hogy Bajnai Gordont lássa miniszterelnök-jelöltnek. Az MSZP akkor tárta szét őszintén a karját a másokkal való szövetség jegyében, amikor attól félt, hogy Bajnaiék kenyértörésig viszik a dolgot, hiába nagyobb a szocialisták szavazóbázisa, nem törődnek vele. Mesterházy Attila visszapillantó tükörben politizál, több figyelmet szán saját pártjának hátsó soraira, mint az előtte lévő útra – márpedig aki erősnek mutatkozik bent, annak kint is annak kell lennie.

A maga módján győzött. Ugyanakkor most úgy tűnik, átverte nemrég még körüludvarolt partnereit. Bírálat éri azért is, mert a kellemetlen szivárgási intermezzo után túl sokat engedett az Együtt–Párbeszédnek, a különmegállapodással gyakorlatilag zsákutcába kormányozta magát, mert esélyes parlamenti helyekkel már nem tudott üzletelni belső felzúdulás nélkül. Csakhogy neki leginkább az Együtt–Párbeszéd kiegészítő erejére volt és van szüksége, azzal lát némi esélyt a győzelemre. Valószínűleg mind Gyurcsány Ferenc, mind pedig Fodor Gábor komolyan hitt a megállapodásban – Mesterházy végül, némileg beszorított helyzetben, egyiket sem akarta. Gyurcsánnyal nem tudott elképzelni közös kampányt, a volt miniszterelnök EP-listán való szerepeltetése hamar füstbe ment – az ugyan nem igaz, hogy ragaszkodott a közös lista második helyéhez, de ahhoz igen, hogy ő legyen a DK-sok közül az első a listán.

Az sem felel meg a valóságnak, hogy a többiek is vétót kaptak volna, az MSZP elnöke csak azt jelezte, hogy távozásukkal sok konfliktus maradt kibeszéletlen, nehéz lesz őket elfogadtatni. Mindentől függetlenül Mesterházy szabadulni akart a külön paktum okozta béklyótól, s ez csak így teljesülhetett. Joggal tarthat a DK politikai manővereitől és egy olyan heves Gyurcsány-kampánytól, mint amilyen Orbáné volt 2002-ben a két forduló között. Politikai továbbéléséért küzd. Fodor Gábor és kisegyüttese a történtek után végképp felesleges kolonccá vált, egy a liberalizmus spóráit sem túlzottan szívlelő baloldali pártnak bőven elég az Együtt–Párbeszéd. A páston nem tizenkét dühös ember maradt, hanem sokkal több. Az összefogásélmény a múlté.

A kétlistás modell messze van az ideálistól, de nem maradt más kapaszkodó. Sokan attól félnek, hogy a felemás szövetség nem koordinálható, rivalizáláshoz vezet, a külön indulók ilyen helyzetben papírrepülőkkel is zavart okozhatnak a légtérben. Nem beszélve a továbbra is energikus Gyurcsány Ferencről, aki az országot nyakába véve, mindent meg fog tenni azért, hogy pártja elérje az öt százalékot, s ehhez valószínűleg nem elég neki Orbán világát csepülnie. A szocialisták kulcsmondata az lehet, hogy minden másra leadott voks könnyen veszendőbe megy, s ez csak további viharokat generálhat. Valami nagyon más, különleges kampányt kéne csinálni – fogalmazódik meg az agytrösztökben. Hatásosabbat minden eddiginél. Megszólítani mindenkit, aki fölfogja, átérzi, tapasztalja, hogy mi történik körülötte. Aki képes túltenni magát korábbi rossz élményein, az összes korábbi kurzus idején szerzett tapasztalatain, mert ez a klíma más, súlyosabb, kíméletlenebb, ragályosabb. Közben magasabb sebességbe kapcsol a rezsicsökkentés, és várhatóan a Fidesz–KDNP propagandagépezete sem szűkölködik majd semmiben.

Hol a tábor, hol a zászló?