Magyarázat kell a futballsokkokra, mert így betegítenek. Nem a magyar futball a beteg, hanem mi leszünk, ha már nem vagyunk. Hölgyek is olvashatják tovább ezt az írást, mert rájuk is tartozik ez a kór. Meglehet persze, hogy például a román–magyar 3-0-ra nem keresik olyan véreres szemekkel a választ, mint a férfiak, de az ostor rajtuk is csattan. Ilyenkor a gyalázatra válogatott tizenegy szétutálásán túl jönnek a diagnózisok is: nincs elég pénz, játékos, néző, pálya, szorgalom, akarat. Ezeket össze kellene rakni, és nem létezik, hogy a fiatalok ne érnének el eredményt. Pedig ezen az alapon nem fognak.

1986 júniusa, a szovjetek elleni 6-0 óta szünet nélkül vernek bennünket. Majd harminc éve. Az ilyesminek mélyebb, fontosabb oka szokott lenni annál, mintsem hogy ilyen olcsón (pénzzel, pályákkal, lelkesedéssel) megússzuk. Nagy ziccert kaptunk a magyarázathoz éppen a bukaresti vesszőfutás hetén.

A Nemzeti Sportban beszélt pályafutásáról egy játékos, akit mindenki szeretett, nagy tehetségnek tartott, de az NB I középmezőnyénél alig jutott feljebb, igaz, ott hosszan időzött. A volt (többek közt) Vasas-játékos jó hírként újságolta, hogy amióta befejezte a profi futballt, megkomolyodott, például már nem is iszik. Míg aktív volt, nagyon sűrűn volt részeg. Mintha egy volt szemsebész mondaná be, hogy aktív korában csak ivás után operált, de most már, az otthonban kitisztult, minden rendben van. Nem mondom, hogy ez „kivétel erősíti a szabályt történet”, nyilván hozzá tartozik az egészhez, de nem ez adja azt a csak ránk jellemző keserű ízt, pedig jó, könnyű megoldás lenne. Talán a Vasas felől jövő másik példa fontosabb. Liverpoolból érkezett, az utánpótlás-nevelést tanulmányozó vendég edző írta le magyarországi tapasztalatairól azt, hogy el van ragadtatva,minden remek volt a Vasasnál, csak két dolgot nem ért: azt, hogy a gyerekek Real- és Barcelona-mezben járnak, véletlenül se Vasasban, és nem mennek ki a felnőtt csapatmeccseire.

Nem érdekli őket. Ilyesmit Liverpoolban rémálmaiban sem tudna elképzelni egy utánpótlásedző. Hiszen akkor mi motiválja ezeket a gyerekeket? Ezt már nehezebb lenne megmagyarázni, mint a részeges kulcsjátékost, mert olyan még Angliában is akad, de ilyesmi aligha. A magyarázat pedig valami olyasmi, ami a román labdarúgásra a három-null ellenére éppen úgy igaz, mint ránk. Igaz, a két ország vetélkedése azon a szinten van, mintha egy maratoni verseny befutójánál a hatvan-hatvanötödik hely között érkezne a hajrára a célegyenesbe két nemzet versenyzője, és azzal pusztítanák magukat, attól bolondulnának a nézőik is, hogy ki előzi meg a másikat. Ki lesz a hatvanadik? A többi nem számít.

Csakhogy az ő csapatuk sem mérhető a korábbiakhoz, a miénk sem. Sajnos ez a lényeg. Egy szinten vagyunk megverve mindketten, de nagyon. Egy másikon inkább csak mi. A közös bennünk a hendikep. Az utóbbi néhány évtizedben a televíziózás lehengerlő erejű elterjedésével a világ legnagyobb szórakoztatóipari ágazatává vált labdarúgásban csak olyan közeg lehet versenyképes ugyanis, amely otthonos a show-iparágban, ahol megfelelően nagy közönség van, hogy eltartsa a fellépőket, és ahol kiválóan értenek mindenhez, ami egy ilyen óriási rendszert mozgat: szervezéshez, pénzhez, marketinghez. Meg lehet figyelni, hogy például a holland futball az ottani sok évszázados versenyszellemre, vállalkozói mentalitásra építve nagyon jó, de klubszinten csak másodvonalbeli, mert nem elég nagy az ország ahhoz, hogy igazán gazdag bajnoksága legyen.

Ha nincs legalább tíz-tizenkét ötvenezres meccs egy idényben, ha nem lehet egy minimum ötvenmilliós ország tévés piacára számítani, nem tud összejönni annyi pénz, amennyivel igazán nagy csapatokat fent lehet tartani. A remek holland foci fiatalokból fel tud hozni akár még BL-győztes gárdát is, de nem tudja őket megtartani, csak a válogatottnak. Németország, Spanyolország, Olaszország, Anglia és Franciaország tudja ezt a mennyiséget és minőséget produkálni. Az európai csúcsokon más nem is rúg labdába – legfeljebb egy-egy kivételes idényben. Ez van klubszinten. Nincs nyerési esélyünk. De ettől még a válogatottunk lehetne olyan, mint a holland, vagy nemrég a világbajnok francia – mindkét csapatból kevesen játszottak hazai klubban.

Csakhogy például a hozzánk hasonló nagyságú Hollandia (vagy részben Portugália) sokkal nagyobb üzleti erővel és kultúrával száll be ebbe a küzdelembe, mint mi, aminek része az is, hogy ott egy masszív, mozgékony gyerek szinte biztos, hogy futballozni kezd, mert a szülők tudják, hogy abban van csak az üzlet, és alig-alig kísértik meg őket más sportágak. Nálunk ez nagyon nem így van, mert ha a család sportsikerre vágyik, aligha kezd futballozni a gyerek. Üzleti, pénz- és menedzsmentkultúránk pedig érthetően gyengébb, mint a nyugat-európai. Részben itt keletkezik a liverpooli edző számára feldolgozhatatlan helyzet, hogy az itteni gyerekeknek nincsenek itteni példaképei, ambíciói. Ebből a kudarcorientált világból ugyanis nagyon fiatalon elmennek a legügyesebbek, a gyerekek pedig nem látnak élő futballistát, akit érdemes volna utánozni.

Ez az a hátrány, amit a rendszerváltással vállaltunk. Beiratkoztunk egy világba, amelyet a verseny szervez, méghozzá olyan szabályokkal és előfeltételekkel, amelyekben mi kevésbé vagyunk felkészültek, mint azok, akik már évszázadok óta ezt élik. Az 1990-es szavazáskor jó néhány futballvereséget is választottunk. Jól tettük. Más pályákon sokkal többet nyertünk. Ennyi bele kell, hogy férjen. Csakhogy sokkal nagyobb pofonokat kapunk annál, mint amekkorák ezen az alapon járnának. Most például a románok vertek meg minket nagyon. Az, hogy a portugálok és a hollandok is megtették ezt a közelmúltban, az előbbi gondolatmenet alapján belefér. A romániai három-null magyarázatra, szorul. Ezt találjuk a második szinten. A szuterénben. Itt szinte már csak mi vagyunk. Ha a valóság és a reálisan elvárható közötti különbséget nézzük, egyedülállóak vagyunk.

Ebből következően kevés ország lehet, ahol ennyi fájdalmat tud okozni egy sportág, mint nálunk a foci. Ahogy az ötvenes években (de a harmincasokban is) valahogy felszedett ez a sportágminden jót, ami egy rettenetes sorsú országban még megszületett, tehetséget, vagányságot, álmodni tudást, úgy most mintha csak a rosszat választaná ki egy az akkoriaknál sokkal méltóbb életből. Ha megnézi az ember az ötvenes évek első felének nézőtéri fotóit, csupa ünneplőbe öltözött embert lát, klubmeccseken is átszellemült arccal. Most a legrosszabb aluljáróérzet uralja a nézőtereket. Ha a tetoválás öltöztet, minden rendben, egyébként a régi közönség és a maiak között nagyobb a különbség, mint a pályán lenne a két kor csapatai között. Megkapja ez a sportág töményen az antiszemitizmust, a csalássorozatokat, a zavaros pénzügyeket – és nyilván rengeteg jó szándékú embert is, akiket azonban elsodor a többség.

Ott terjeng az egész rendszerben valami mélységes megbántottság, sértettség, valami, ami bosszúért kiállt amiatt, hogy már nem mi vagyunk a legjobbak, sőt érezhetően nem is leszünk azok. Mintha agyonnyomná mindenkinek a valóság- és erkölcsi érzékét az a helyet, hogy egy ország, mely hajdan dicső volt, most szégyenkezik. Ugyanúgy nem tudják ezt megérteni az emberek, mint azt, hogy egy osztrák munkás ugyanazért a munkáért sokszorta többet keres, mint mi, pedig ő se különb. Hogy lenne ennyivel jobb nálunk akármelyik külföldi futballista? Ráadásul tömegesen. Csak kell valami bűnöst keresni! Magától ez nem lehet. Keresik és meg is találják. Büntetnek, akit érnek. Így az egész rendszer a megvalósíthatatlan álmok és a folyton fenyegető büntetések szorításában él és válik teljesítményképtelenné.

Itt kap jelentőséget az a sok száz fiatal labdarúgó, illetve edző megkérdezésével született felmérési eredmény, amely szerint a futballban az eredményességhez a mozgáskészség és a labdaérzék mellett, sőt – ezek nélkül persze nincs semmi – ezeknél erőteljesebben hat a mentalitás, a versenyezni tudás, az önismeret, az áldozatkészség, a csapatszellem. Ez a mentalitás pedig már nem egy sportágé, ezt csak kapja a társadalomtól. Esetünkben a hiányát. Eddig sem volt jó a helyzet, most még rosszabb. Amikor az állam politikája is azon a nézőtéri logikán épül fel, hogy nem fogadjuk el a világ törvényeit, mert az nem lehet, hogy mi ne a magunk szabályai szerint éljünk, hogy vereségre ítéljenek bennünket a fáradt és öreg Európa szövetségi főnökei és játékvezetői, akkor nem lehet elvárni a futballvilágtól, hogy függetlenítsen. S egy ily módon homokvárra épített rendszer a kulcspillanatokban összeomlik. Kimegy a lábakból minden erő. Három-null.

Ez a hisztérizáltság és a rajtakapott hazugság elgyengülése. Ez már nem futballtudás kérdése. Talán a focistáknak van a legkevesebb közük hozzá. Nem lehet teljesítményt várni egy társadalomban, amely nem a teljesítményt, hanem a hovatartozást, a rendelkezésre állást jutalmazza – legalábbis állami szinten. Most éppen valódi teljesítmény nélkül osztott jutalom stadionokkal. A futballon csak az segíthet, ha az ország felismeri és bevallja a helyét a világban. Az MLSZ stratégiai vitaanyaga nem erre mutat. E szerint az abban sorolt elképzelések megvalósulása, „a sportélmények, sportsikerek segítenek ismét eggyé kovácsolni a nemzetet, tartást és öntudatot ébresztve a szélesebb rétegekben is. A stratégia így egy sikeres és büszke nemzet alapköve lehet.” Nem fog menni. A nemzet tud rá valló futballt teremteni, nem a futball nemzetet. Tessék békén hagyni a nemzetet és csak focizni! Jobban fog menni. Ez nem defetista, hanem egalista álláspont. Nagyon szikár, felkészített és erős csapatok a mai labdarúgásban még a jobbak ellen is bármikor képesek egálra, döntetlenre. A nemzet pedig most már képes lesz rá, hogy maga oldja meg a problémáit, hogy futball nélkül álmodja álmait.

FOTÓ: BÁCSI RÓBERT LÁSZLÓ