Maga a populista diktatúra huszadik századi lelemény. Akkor született, amikor a média technikája és elterjedtsége lehetővé tette, hogy a „fölkent vezér” közvetlenül szóljon (szeretett) alattvalóihoz. Azaz éppenséggel nem közvetlenül, hanem mediatizálva, manipulálva. A közvetlenség csak azt jelenti, hogy a fölkent a parlament, azon belül is az ellenzék kikerülésével mondhassa meg a tutit az ő istenadta népének, amely természetesen nem beszél(het) vissza az ő vezérének, ellenben éltetheti őt. A populista diktátorok egyik kedvenc díszlete a stadion. Nem a sportpálya, ahol a sport történik, és ahol a sportot nézni és csodálni lehet, hanem a stadion, a tömeg lakta lelátók, ahol a sport csak másodlagos (mert ilyen távolságból élvezhetetlen), a személyiség pedig „elalszik”. Ha nem vigyázunk (például most Magyarországon), akkor az emberekből tömeg képződik, hamis közös(ségi) identitással. Nézőből „fan” (azaz fanatikus) lesz. De nem a sport, nem is a csapat, hanem az új identitás – azaz saját maga – fanatikusa. Mákony az az érzés, hogy eddig senki voltam, most – együtt a többiekkel – óriás vagyok. És meg is mutatjuk az erőnket és a bátorságunkat. Kicsit persze drukkolunk a csapatnak, de főként törünk-zúzunk, amit és akit érünk, és ha jól megfizetik, segítünk: molinóval, utcai díszletforradalommal, vagy bűnözőkből toborzott „rendfenntartó” szabadcsapatokkal.

A labdarúgás nagyon jó játék. Kulturális és erkölcsi hívatást töltött be a múlt században. Gyanítom, hogy többen ismerték meg (nem feltétlenül követték, csak megismerték, de az is valami!) a jó erkölcs alapjait a futballpályán, mint a templomban, vagy Shakespeare, netán Mozart műveiből. (Természetesen a Biblia, a Hamlet, vagy a Varázsfuvola eltérő, más minőség.) A foci – a tévééra előtt – igazán csak a pályán (játék közben), vagy a pálya közelében volt élvezhető. Aki kételkedik, kérdezze meg Szepesi Györgyöt, aki csak az oldalvonal mellől volt hajlandó közvetíteni. Ha nem hallható a bőrlabda jellegzetes kongó csattanása, ha nem látszik a verejték, vagy a kis bokamozdulat, nem tudod, miről van szó. Ezért volt (néha a meccsnél is nagyobb) élmény megnézni a nagyokat az edzésen, amikor gyakoroltak.

A televízió gyökeresen és minden szempontból megváltoztatta viszonyunkat a sporthoz, ezen belül is elsősorban a labdarúgáshoz. Tetszik, vagy nem, százszor többet láthatunk a 30-40 kamerával közvetített (ugyanannyi rögzítővel követett) meccsből, méteres színes képernyőn nézve, mint a stadion tribünjén ülve. Gazdasági, de – ne eufémizáljunk – üzleti tekintetben is a tévé dönt. A közvetíthetetlen sport visszamegy amatőrszintre. (Ami egyáltalán nem baj, talán épp ellenkezőleg.) Amiből nagy show-t lehet csinálni, abból menthetetlenül „Hollywood” lesz, artistákkal, díszletekkel. Nem állítom, hogy ez baj, talán ellenkezőleg. De ahol a pénz diktál, ott jönnek a mellékhatások: a fogadás (vele a csalás, a bunda), meg persze a dopping. A stadion (legyen az a Bernabeu vagy az Old Trafford), illetve a benne tomboló tömeg, semmi más, csak díszlet. Igaz, a show-hoz nélkülözhetetlen díszlet!

Manapság Magyarországon –mindegy miért –, ha tízezer nézője van egy teljes OTP Liga-fordulónak, akkor az összes fociból élő „spori” nagyon elégedett. Orbán miniszterelnök és a körülötte páváskodó léhűtők csapatainak (Loki, Zsóri stb.) nézőterei –nem utolsósorban a rájuk erőltetett, és a jogdíj miatt szorgalmazott tévéközvetítéseken jól látjuk – üresek. A válogatott meccseire, ha jó az idő és árad a nacionalista propaganda, összejön szűk 15-25 ezer ember, akik közül épp elegen viselkednek úgy, hogy a következő hazai meccs zártkapus legyen. Mihez kellenek a stadionok? A jelenlegi erkölcsi és anyagi színvonalon működő honi focihoz biztosan nem. Szokás azzal ámítani magunkat, hogy bekerülünk a BL „főtáblára”, és az UEFA-előírások így meg úgy. Tételezzük föl, a Vidi vagy a Fradi (a kurzus kedvencei, közpénzből) összevásárolnak kivénhedt, vagy be nem érett légiósokat és 3 év múlva bejutnak. Akkor évi három „nagy” meccs adatik. Ehhez teljesen megfelelő lett volna a régi Fradi-pálya, és már-már túlzás az (elit-szotyizós díszpáholylyal is rendelkező!) fehérvári stadion. (Persze, a híres Deutsch-féle beléptetőrendszert még fel kellene szerelni!) A stadion díszlet, Orbán gyerekkori álmaiban jelenhetett meg. Azt álmodhatta, hogy ő ül a Népstadion „K szektorában”, Rákosi, Farkas Mihály, illetve a mindenkori Főnök helyén. (Ahová ugyanolyan rejtett alagút vezet, mint az Operaház királyi páholyához, ahonnan már iszkolt pocakos emberkénk, az ő rakoncátlankodó népe elől.) Arról még most is álmodik, hogy olimpiát meg világbajnokságokat rendez. Úgy tűnik, a Fidesz célja Orbán álmainak megvalósítása, pedig jobban tennék, ha felébresztenék szegény alvajáró vezérüket.

* A szerző orvos.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.