A múlt heti tanévnyitó után begurultam, s mérgemben fölhívtam néhány gimnáziumi iskolaigazgató ismerősömet szerte az országban. Azt kérdeztem tőlük, hogy ma egy iskolában miféle állásra pályázhatna egy ember, aki az élete ötvenedik évében jár, s akinek nincsen sem diplomája, sem szakképesítése, sem nyelvvizsgája. Mindössze egy általános gimnáziumi érettségit tud fölmutatni, egy abszolutóriumot, továbbá jogosítványt személyautóra és nagymotorra.

– Csak ennyi?! – kérdezett vissza az egyik gimnáziumi igazgató.

– Ennyi – válaszoltam.

Erre nagy csönd támadt a telefon túloldalán, majd az igazgató fölsóhajtott:

– Ne haragudj, Zsolt, de nem tudok segíteni az ismerősödnek. Üres állásunk nincs, de ha lenne is, újabban semmihez nincsen jogom, még ahhoz sem, hogy...

Ekkor félbeszakítottam:

– Félreértesz, nem állást keresek ennek az embernek. Csak érdekel, hogy ezekkel a kondíciókkal mire számíthatna.

– Tehát nincs semmilyen szakképesítése? – kérdezte.

– Nem tudok róla – mondtam. – De várj csak, lehetséges, hogy van jogosítványa hajóvezetésre.

– Hajóra?! – kérdezte meglepetten. – Minek neki hajó, ha nincs állása?

– Van állása, nagyon is jó állása van – magyaráztam neki –, csak azt nem tudom, hogy egy állami gimnáziumban miféle munkára lehetne fölvenni.

Azt hiszem, a fővárosi igazgató ekkor értette meg, hogy kiről beszélek, s fölnevetett:

– Ja, vagy úgy! Őszinte leszek: ha lenne üresedés, Kósa Lajost az érettségijével takarítónak talán föl tudnánk venni. Portásnak nem biztos. De takarítónak igen.

Ez van, polgármester úr.

Kedves Kósa Lajos, önt a végzettsége alapján ma Pesten egy állami gimnáziumban akár takarítóként is lehetne alkalmazni. Az is fontos egyébként, a takarító meg a kettes portás, mert az iskolában, ugye, rendnek kell lenni. Ügyelni kell a színvonalra. A minőségre. Ezt ön is fontosnak tartja. Hiszen múlt héten a debreceni Tóth Árpád Gimnázium évnyitóján ön példás módon hitet tett a minőségi oktatás mellett. Ez szép. Csakhogy ön nem volt képes egyetlen diplomát és egyetlen nyelvvizsgát sem szerezni, s mégis kioktatta a néma csöndben üldögélő pedagógusokat. Azzal kérkedett, hogy ha önök a fenntartók, önöknek nem szokás ellentmondani, majd a diákok füle hallatára ellenőrzésekkel fenyegette a tanárokat, s arról értekezett, hogy ha nem hajtják végre a parancsokat, nem végeznek jó munkát, keresnek helyettük másokat.

Önnek talán föl sem tűnt, de ön nem a Fidesz választókerületi elnökeinek mondott beszédet, akikkel úgy beszél, ahogy akar. Hanem pedagógusok előtt egy elit gimnáziumban, ahol ön röpke negyedóra alatt arcon köpte az összes magyar pedagógust. Azokat az embereket, akik önnel ellentétben több diplomával, szakképesítéssel és nyelvvizsgával rendelkeznek, azokat a családanyákat és családapákat, akiknek önnel ellentétben nem telik nagymotorra és kishajóra.

Sajnos ezek a kiszolgáltatott emberek némán tűrték, hogy megalázza őket. Tapinthatóan szomorú volt a hangulat. Olyan volt, mint egy temetés. Ezt még ön is érzékelte, ezért igyekezett földobni a bulit, s mondott néhány poént. De ugye észrevette, hogy nem nevetett senki? Tudja, ez azért volt, mert temetésen nem illik nevetni – még akkor sem, ha ott egy érettségizett sírásó prédikál.