Kolbászt töltöttek, tepertőt sütöttek, sőt még toros káposztát is főztek, amit aztán sörrel, borral, pálinkával öblögettek le – így töltötték el idejük egy részét a jászberényi mentőállomás dolgozói a munkahelyükön, abban a helyiségben, ahol egyébként a mentőautókat szokták fertőtleníteni. (Hol máshol, ott legalább nincsenek bacik.)

Az országos központ az „elképesztő” hír hallatán vizsgálatot rendelt el, két munkatársukat már ki is rúgták, de az is lehet, hogy további intézkedésekre is sor kerül, mivel efféle gazság állítólag nemcsak a nyakas jászok fővárosában, hanem az ország több mentőállomásán is előfordult. Nem értem, mire ez a nagy felháborodás. Nem oly távoli még az idő – ha elmúlt egyáltalán –, amikor a magyar ember igazán sajátjának tekintette a munkahelyét, s olyan bensőséges viszony fűzte az általa használt szerszámokhoz, hogy azoktól a munkaidő végzetével sem szívesen vált meg.

Mindenki azzal seftelt, amihez éppen hozzájutott, legyen az kisrepülőgép leselejtezett hajtómotorja, esztétikai hibás porszívó vagy épp egy beépíthető szekrénysor. Aki közel volt a tűzhöz, mulathatott egy színház összes helyiségében családi buli gyanánt, hogy a céges autó magáncélú használatát, a nyaralás szakmai konferenciának való álcázását e helyütt ne is említsük. Azt hittük, a rendszerváltással elmúlik, de legalábbis tompább fénnyel él tovább ez a különös világ.

Jön majd a multi vagy a derék magyar vállalkozó, jól megfizeti a dolgozóját, akinek így nem lesz szüksége arra, hogy ellopja, használja, kölcsönvegye mindazt, ami nem az övé. Amíg minden a „miénk” volt, lehetett erkölcsi kibúvót találni a kis mutyik alól. Miénk, vagyis egy kicsit az enyém is, jogom van hozzá – gondolhatta, akinek netán erkölcsi válságot okozott volna a stikli. Most a buli nagyban megy. A „miénket” felváltotta az „övék”.

Egy szűk réteg jut hozzá előnyökhöz, javakhoz, nemzeti parkos földekhez, milliárdos beruházásokhoz, náluk kátyúzzák esküvő előtt állami pénzből az utat, ők kerítik le köznép elől a magánszállodájuk melletti közterületet, vágják ki engedély nélkül a fákat, vitetnek el önkényesen szobrokat. S közben még csak le sem sütik szégyenkezve a szemüket.

Hol van már az elátkozott világ, ahol a főnök ugyan egy egész birkanyájat lenyúlhatott, de azért a beosztott is hazalophatott egy-két bárányt. Neki most coki. Én igenis megértem a jászberényi mentőállomáson disznótort rendező, s ott jót vigadó munkatársakat. Úgy gondolták, ha nagyban lehet, hát lehet kicsiben is. Ott rontották el, hogy nem ajánlották fel a fél disznót hálás ajándékként a kedves vezetőnek, s nem küldtek kóstolót a kolbászból, amit köztudottan nagyon szeret.