Mégsem az az igazi kérdés, hogy például hány órát töltenek a pedagógusok az iskolában. Ezek a felszínen habot kavaró – egyébként fontos – részletkérdések. A jövő szempontjából az a fontos, hogy kié a gyerek. A válasz egyszerűnek tűnik. Minden normális helyen a világban a gyerek a szülők „kincse”. Két felnőtt ember hoz felelősségteljes döntést arról, hogy kapcsolatukat a legszebb emberi feladattal erősítik meg, amikor gyerek nevelését vállalják.

Szülőkként ők döntenek gyermekük megszületéséről, ők vállalják majd mindazokat a feladatokat, amik gyermekük gondozásával, nevelésével jár, ők teremtik meg azokat a feltételeket, amelyek gyerekük gondozásához, neveléséhez kellenek, ők tanítják meg az első szavakat, ők adják át mintaként is az együttélés szabályait, ők rohannak a gyerekkel az orvoshoz, ha felszökik a láza, ők adnak a kezébe játékot, ceruzát, könyvet, hangszert, szerszámot, ők azok, akiknek könny szökik a szemükbe, amikor mosolyát, sikereit látják. Gyerekük nevelése a szülők feladata, felelőssége, öröme.

2013-ban Magyarországon Orbán Viktor Hoffmann Rózsa segédletével azt gondolja, nem, nem a szülőé a gyerek, hanem valami nagyobb dologé. Egyszer – ideillő nemes alkalmakkor – azt mondják: a nemzeté. Máskor, egyre gyakrabban azt, hogy a kereszténységé, az egyházé. De mindig kilóg a lóláb. Arra gondolnak, hogy az övék, az államé, amelyhez mindig valamilyen nagyobb közösség ideológiáját kanyarítják. Az állam, Orbán parlamentje-kormánya elvenné a szülőtől a gyereket, és az oktatási rendszer „átnevelőtáborában” igyekszik hűséges alattvalót nevelni belőle.

Erről szól a 2011-es köznevelési törvény, és e törvény által kiagyalt gyakorlat zúdul most a szülőkre, óvodákra-iskolákra. Ez a diktatúrákat idéző köznevelési rendszer több alrendszerből áll: jogi szabályozás rendszere – törvény, végrehajtási utasítások – követelményrendszer – Nemzeti alaptanterv, kerettanterv – ellenőrzési rendszer – pedagógusok minősítése, tanfelügyelet –egy tankönyves tansegédleti rendszer, iskolarendszer – sorolhatnánk még a szakemberek számára sokat mondó rendszerelemeket, amelyek apró mozaikokként egymáshoz illesztve adják ki ideológiai „átfestéssel” a 60-as évek Magyarországának oktatási rendszerét.

A szülőket a tervezés, a jogalkotás, a szabályozási rendszer finomhangolása, a pedagógusok életpályamodellje körüli hercehurca nem érintette. Ők most szembesülnek azzal, mit is jelent ez az új óvodai-iskolai világ. Most, amikor az állam elveszi tőlük a gyereküket, és meg akarja mondani, hogyan is kell nevelni. Hároméves kortól kötelező óvodázás, egyentankönyv, délután négyig kötelező tartózkodás, hittan stb. …

Az még rendben van, hogy egyetlen szülő sem tudja gyerekének mindazt megtanítani – elsősorban a tudományok által felhalmozott ismeretkincset és annak logikáját –, ami a gyerekek felnőttkori boldogulásához, a munkamegosztás rendszerébe való bekapcsolódáshoz szükséges. Ezért jött létre a kapitalizmus kibontakozása idején a tömegiskola abban a formájában, ahogy ma is létezik, működik. Az államnak van felelőssége e rendszer működtetésében. Ezt ismerik el a szülők is, amikor adóznak, és azt várják el, hogy adóforintjaikból az állam az iskolák működésének feltételeit biztosítsa. Az viszont nagyon nincs rendben, hogy 2013-ban a tudományos ismereteken, gondolkodáson túl minden más fontosságot, értéket is az állam kíván kijelölni, és ezeket a fontosságokat – a világ szemléletének módját, az emberi együttélés minden szabályát, irodalmi értékeket… – egy bürokratikus rendszerben kívánja a gyerekekre erőltetni.

Még egy a választási rendszer torzítása révén kialakult kétharmados parlamenti többség sem hatalmaz fel senkit arra, hogy a szülőket megfossza a nevelés – a célok, a feladatok, a módszerek, a nevelőmunka gyakorlata – megválasztásának jogától. A korábbi jogi szabályozásban az óvodák és iskolák pedagógiai programja azért volt fontos, mert abban minden intézmény megfogalmazta, hogy az általános emberi értékeken, a Nemzeti alaptantervben megfogalmazott értékeken túl mit tart fontosnak, mit tart helyi adottságai, lehetőségei és a helyi igények alapján nevelési célnak, milyen eredményt ígérnek – vállalnak –, s a szülők ennek tudatában dönthettek óvoda, iskola mellett. Ebben a rendszerben ez egy szerződés volt.

Az iskola részéről vállalása a nevesített értékek mentén történő nevelésnek, a szülő részéről elfogadása ezeknek a nevelési céloknak, és az eredményhez vezető úton a szülői közreműködés vállalása. Ma a szülőknek gyerekük nevelése tekintetében látszólagos a beleszólási joguk. Ha az oktatási rendszer uniformizált, minden óvodában, iskolában ugyanazt és ugyanúgy kapja a gyerek, akkor a szülő óvoda-, iskolaválasztása formális. A pedagógusok személyiségéből adódó különbségek nem hanyagolhatók el, de ezek esetlegesek, és maga a rendszer a pedagógusok ellenőrzése, minősítése révén igyekszik is a keresztény-nemzeti uniformizáltságot biztosítani. Nyersen fogalmazva: Orbán állama elvette a gyerekek nevelése feletti döntési jogot a szülőktől. Persze ha hazamegy a gyerek, még van lehetősége a szülőnek korrigálni, és az iskolán kívüli világ – sportegyesületek, kulturális intézmények, diákszervezetek, a digitális világ (!) – nevelő hatását sem lehet lebecsülni.

Ezzel együtt a 2013/14-es tanév lényege az, hogy Orbán keresztény-nemzeti „átnevelő rendszere”, még, ha kaotikus módon is, de megkezdte a maga teljességében működését. Még csikorogva működik a gépezet, még egy-két rendszerelemet be kell járatni, ennek eredményeként közel vagyunk a szakértők által korábban mondott káoszhoz. De a csengőszó majd elnyomja a felháborodás hullámait, a szülők viszik gyerekeiket óvodába-iskolába, a pedagógusok órarendjük szerint mennek órára, számolják, mikor telik ki az iskolai harminckét óra, mindenki beleszürkül a megváltoztathatatlannak látszóba. Mert a hatalom fura urai rendíthetetlenek. Ha stadion kell Felcsúton, a Nagyerdőben és az Üllői úton, vagy mint most, Szombathelyen, akkor, ha a fene fenét eszik, akkor is lesz stadion.

És ha az „átnevelő rendszer” működtetéséhez az kell, hogy minden általános iskolás gyerek délután négyig maradjon az iskolában, ott a pedagógus harminckét óra terhére szervezzen a gyereknek foglalkozást, akkor bent marad délután négyig a gyerek, és a harminckét órát az iskolában tölti a pedagógus, a szülő pedig keresheti a megoldást, hogy az „átnevelő rendszer” hatását hogyan igazítsa ki. Mert hiába akarja a gyereket, nevelését „kisajátítani” az állam, a gyerek a család „kincse”, s a családban a szülők mondják meg, mi a „mérce”, mi az, amivel azonosulnak, mi az, amivel nem. A gyerek nevelése kapcsán és a szavazófülke magányában is.

A szerző pedagógus

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.