A pofozóbábu
Következésképp az új vezetőnek is tisztában kell lennie azzal, hogy ő is megkapja ezt a szerepet. Szalai Annamáriától a tűrés és a konfliktuskezelés mindenképpen tanulható. S bár a közhivatalok vezető funkciói nem hősiességről, áldozatvállalásokról, pofozóbábuságról vagy verőlegénységről kellene, hogy szóljanak, a közmédia mindenütt a világon komoly kritikai nyomásnak van kitéve. Nálunk nagyobbnak, és nem ok nélkül.
Az új elnöknek – Karas Monikának – elég nehéz örökséggel kell megküzdenie. Szalai tapasztalatát még az ORTT véget nem érő vitái közt szerezte, ami ugyanakkor igen jó iskola lehetett a konfliktuskezelés terén. (E téren az új jelöltnek is van tapasztalata, panaszbizottsági elnök is volt.) A 90-es években azért mindenki beleszocializálódott az eljárásrendek fontosságába, a panaszkezelésekkel kapcsolatos jogi és etikai érvelésekbe, de sajnos a kiegyensúlyozottság értékének kikényszeríthetetlenségébe, egyfajta politikai cinikusságba is.
Egész Európa bűne, hogy a közmédiumok ellenőrzése fölött őrködő személy politikától való elszakadását még értékként is alig, jogilag pedig sehogy sem igyekszik biztosítani. Márpedig ezt a kevéssé sikeres demokráciák maguktól nem tudják megoldani. Pedig milyen jól járt volna ezzel Szalai Annamária is, most pedig utódja, ha ez megvalósulhatna, hiszen legitimitása növekedne, pofozóbábu-szerepe valamelyest csökkenne. Igencsak a probléma felszíni kapargatása az a változtatás, hogy a miniszterelnök nem kinevezi, hanem jelöli az NMHH vezetőjét. Alapvetően az etikai oldallal van a baj ugyanis.
S ha már az etikai kérdés szóba kerül, elérkeztem mondandóm lényegéhez. Ahhoz, hogy mit is kell/kellene megváltoztatni Karas Monikának. Mert nem helyes értékek nélkül, hatalommaximalizálási szempontoknak engedelmeskedve közintézményt szolgálni. Viszont egy helyes folyamat az alábbi lépéseket tartalmazza. Először is minden hátsó szándék nélkül felvetjük a kérdést, hány civil, harmadik típusú, hány kereskedelmi és hány közszolgálati felületet kívánunk biztosítani. (Akármekkora a csatornabőség, amíg annak korlátai vannak, ez felvetendő.)
Demokratikus válasz kell arra is, hogy milyen zenei, illetve beszélgetős arányokat szeretnénk. Ezeket akár társadalmi vitára is bocsáthatjuk, s nyilván az értelmiségiek több igényes, beszélgetős rádiót szeretnének,mások meg több zene mellett voksolnak. Valamit azonban kiforr magából a társadalom, az elittől vagy a populizmustól és a kereskedelmi érdekektől függően. Az elveket aztán feltöltjük konkrétumokkal, s ha politikai típusú csatornák vannak, hát köztük is valamiféle arányosságra törekszünk, de itt is dönthetünk, hol húzzuk meg a szólásszabadság határait, ám előbb a határt elvszerűen kell tisztázni.
Karas Monikának olyan intézmény vezetését kell átvennie, melyben még senki sem kért bocsánatot amiatt, hogy az elveket megelőzték a politikai érdekek. Amikor például azt állították, hogy beszélgetés helyett több zenére van szükség, az a Klubrádió ellehetetlenítésének első elvszerűtlen próbálkozása volt. Egy hivatal nem kaphat olyan küldetést, hogy egy konkrét csatornát lehetetlenítsen el, s találjon ehhez jogi eszközöket. Nem kaphat és nem is vállalhat el ilyen feladatot. Sőt, a látszatra is ügyelnie kell, hogy intézkedései, pályázati kiírásai ne is keltsék azt a gyanút, hogy alantas szándékok vezérlik.
Ha kitartóan kapcsolgatunk a televíziós csatornák közt, egész biztosan elkapunk egy olyan tömegfilmjelenetet, amelyben megy a bunyó, győz az idegen, a közösség vezetője ezt nem bírja elfogadni, alattomosan meg akarja ölni a győztes idegent, valaki azonban a lövés, a nyílvessző, a dárda stb. elé ugrik, s így megmenekül a győztes. Ám nem ez az érdekes, hanem hogy a közösség az alattomban merénylő vezetőjét felkoncolja vagy kitaszítja, lefokozza stb. Más verzióban a csoporthoz tartozó alattomos megnyilvánulást a csoport legfőbb vezetője bünteti, mert igazságos a bandavezér, a király vagy a törzsfőnök.
A morális mese – tömegfilmben, tehát akár innen is tanulhatunk! – mindig ugyanarról szól: létezik korrekt küzdelem, mely fontosabb a csoportérdeknél, és létezik féltékenység és alattomosság, amelyet a csoport sem tűrhet, még ha a nevében és érte követik is el. Nos, nem tudom, lehet-e érteni, mit állítok ezeknek a filmjeleneteknek a felemlegetésével. Tudjuk, hogy az ORTT sem volt korrekt. Már megalakulásának pillanatában áthágta a saját maga által felállított normákat (az Íris TV helyett az RTL Klub-ot hozta ki győztesnek.) Még a magyar bíróság is kimondta, hogy helytelenül járt el. De soha nem kért senkitől elnézést, senki nem törekedett arra, hogy morálisan is megtisztuljon.
Az NMHH-nak ugyanaz a Klubrádió ügye, mint ami az ORTT-nek a vesztes Íris-per volt. S erre az intézményre is erodálódás vár, ha morális alapjai nem lesznek, mert nem minden a működőképesség. A mostani médiatörvény működőképességet biztosít az NMHH-nak, de igen komoly áron. Azon az áron, hogy mindenkori vezetőjét kirakja pofozóbábunak. Nem úgy, ahogy Nyugaton, ahol a részletekről vitatkoznak, hanem úgy, hogy állandó legitimitási és morális problémának teszi ki.
A szerző médiaszociológus
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.