A felnőtt magyar embert, aki képzettségtől függetlenül érti a világot, egyesít múltat s jövőt, gyermekeket okít, nevel, a tőle különbözőek rendületlen ítésze, aki mindent a maga idején és helyén tesz, mértékkel iszik, illedelmesen dohányzik, és ha kell, adót csal, egyszóval korunk hősét, egyetlen dolog zökkenti ki e tiszteletre méltó létállapotból.

Egy szikra, mely korra, nemre, pártállásra tekintet nélkül mindenkiben fellobbantja az ősi lángot, kihozza a mélyben szunnyadó állatot. Ez a sor. A magyar ember, ha meglát egy sort, a másodperc törtrésze alatt elfelejt mindent, amit addig fontosnak vélt, az összetett világ hirtelen egyetlen pontba összpontosul, a vér az agyba tolul, és hősünk ott terem, beáll, bevetődik a sorba, annak is lehetőség szerint a legelejére.

Ha nem sikerül is azonnal megcsípni az elit pozíciót, a legváltozatosabb machinációkkal, módszeresen, kíméletlenül igyekszik megvalósítani a belső parancsot, hogy valami úton-módon elénk kerüljön. Honfitársaim bármely időpillanatban készek a sorban állásra: ha az előnyszerzésnek a leghalványabb jele mutatkozik, az addig látszólag céltalanul gomolygó tömeg szigorú, áramvonalas mértani alakzatban célra tart.

Pedig ma már nincsenek is igazi sorok. Nincs háború, nincs szocializmus, nincs hiány, pénzért szinte bármi kapható. Előbb-utóbb mindenkire sor kerül. Legfeljebb néhány percet veszíthetünk, ha épp ezalatt semmi hasznosat nem tudunk kezdeni magunkkal. De nem, az elmúlt évszázadok olykor tényleg vérre menő sorban állásai, úgy látszik, beleégtek a génjeinkbe. A magyarnak sor kell, ha kicsi és satnya is. A cél, ha más nem, a bizonyítás, magunknak és szeretteinknek, hogy itt bizony mi vagyunk az evolúciós értelemben vett győztesek.

Ha hirtelen nyílik meg a kedvező pozíció elnyerésének esélye – például: „tessék, lehet ide is jönni” –, a művelt polgár a gepárd gyorsaságát a kígyó fondorlatosságával egyesítve suhan a cél felé, úgy, hogy az még sétának tessék, de a többiek elől mégis elzárja az utat. A lelkiismeretes tolakodók mögöttünk kezdenek, de hamar mellettünk állnak, talán hajszállal előttünk is: dülöngélnek, csosszannak, telefonálnak, intézkednek, lefekszenek (!) csak azért, hogy néhány millimétert nyerjenek. Ha egy lépéssel visszaszerezzük a pozíciónkat, nincs harag, de utána kezdődik az egész elölről.

Ha elfogadjuk a vereségünket, örömmel nyugtázzák, és folytatják a harcot a következővel. Amelyik sorban mi állunk, ott a vevők rendre áfás számlát kérnek, vagy más, alapos egyeztetést igénylő szavakat motyognak. Ám ha – esetleg egy viszonylag kedvező pozíciót feladva – átállunk egy mindeddig frissen, sportosan haladó sorba, nyilván ott történik ugyanez.

Vannak, akik ennek okán több sorban is állnak, spontánul lézengenek közöttük, s olykor kedvesen, olykor erőszakosan tudatják az érkezőkkel, hogy ők valójában ott állnak. A legádázabb küzdelmeket amúgy nem kocsmában vagy fesztiválokon, hanem kifejezett prémium helyszíneken, reptereken, sípályán, múzeumoknál, sajtótájékoztatókon tapasztalhatjuk – jobb sorra érdemes honfitársaink ne reménykedjenek.