Damoklész csorba kardja
Damoklész kardja függ egy hete Szíria felett, de ez nem nagyon zavarja az Aszad-rezsimet. A nyugati világ politikusainak viszont nagyon is fő a fejük: a vegyifegyver-támadás után Washington elkötelezte magát a beavatkozás mellett, a kétmillió menekült, a több mint százezer halálos áldozat, mind amellett szól, hogy véget kell vetni a vérontásnak.
Minden elv, amelyet a civilizált világ vall – az emberi jogok védelme, a gyerekek és a nők, a civil lakosság megóvása, a vegyi fegyverek alkalmazásának tilalma –, arra kényszerítené a politikai vezetőket, hogy lépjenek fel végre a szenvedések ellen. Csakhogy az a szomorú igazság, hogy még a gáztámadástól megfulladt kisgyerekek látványa sem elegendő ahhoz, hogy ki-ki felülemelkedjen politikai érdekein.
Szerdán egy pillanatra úgy tűnt, mintha Vlagyimir Putyin orosz elnök rugalmasabb álláspontra helyezkedett volna, amikor meglebegtette: ha bebizonyosodik, hogy az Aszad-rezsim vetette be a vegyi fegyvereket, akkor nem zárja ki ő sem a katonai következményeket. Ám amikor John Kerry amerikai külügyminiszter a washingtoni szenátust már arról informálta, hogy bizonyosan Aszad állt a vegyifegyver-akció mögött, Putyin szó szerint lehazugozta. Nem valami biztató kezdet a tárgyalásokhoz, márpedig valódi megoldás csak egy esetben lehetséges: ha a nagyhatalmak szülik meg.
Barack Obama eközben jól érzi, hogy ha valamikor, akkor most lehet (és kellene) lépni Szíria ügyében. Akár tetszik, akár nem, a világnak csak van némi felelőssége abban, hogy gyerekeket mészárolnak le, családokat űznek el, egész városokat tesznek a földdel egyenlővé. Meddig lehet ezt hagyni? Nemcsak az áldozatok egyre növekvő száma, hanem az egész térséget destabilizáló menekülthelyzet miatt is – gondoljuk meg, a 6,5 milliós Jordániában máris félmillió szír menekült él, a 4,2 milliós Libanonban több mint hétszázezer.
Washington az „odacsapással” Iránnak is üzenhetne: vannak bizonyos nemzetközi normák – így a tömegpusztító fegyverek gyártása és bevetése is –, amelyeket nem lehet büntetlenül megszegni. Nem véletlenül emlegetik egyre többen Bosznia vagy Koszovó példáját, még ha az analógia nem is pontos.
Srebrenica valóban határvonal volt, éppúgy, mint a damaszkuszi vegyifegyver-támadás. Ám az etnikai konfliktust hatalmi szóval jóval könnyebb volt megoldani, mint a több fronton dúló szíriai polgárháborút, arról nem beszélve, hogy Jelcin Oroszországa jóval puhább ellenfél volt, mint Putyiné. Bosznia esetében a NATO szánta el magát a bombázásra, és alighanem ez az utóbbi évek egyetlen sikeres külföldi béketeremtése: nem tökéletes, de többé-kevésbé élhető viszonyok.
Ehhez is tíz év külföldi békefenntartás kellett. Ennek tükrében még inkább látszik, hogy az a korlátozott beavatkozás, ameddig most Washington (és Párizs) hajlandó elmenni, legjobb esetben is csak félmegoldás. A résztvevők verhetik a mellüket, hogy ők megtettek minden tőlük telhetőt, megnyugtathatják a lelkiismeretüket, hogy nem hagytak következmények nélkül egy háborús bűnt. Szimbolikus választ adnak, de olyat nem, amely segít megoldani a konfliktust. Egy újabb tömegmészárlásig nyugodtan hátradőlhetnek.
