Midőn a kormány teljesítménye mérlegre kerül (ehhez már alig kell néhányat aludni), egyre többen keresnek fogódzókat az Orbán-rendszer értékeléséhez.

A szempontok választéka szinte végtelen – mi most kettőt ajánlunk megfontolásra: az emberi minőséget, illetve a jó és a rossz közötti választásokat. Mindenekelőtt azt, hogy kiket emelt pajzsra, és kiket ejtett le ez a rezsim, illetve mi lett azokból, akik magasra kerültek. Chikán Attila, Bod Péter Ákos, Sólyom László eleve nem is kellett, Ángyán József vagy Bencsik János menet közben hullott ki a NER rostáján.

Fennmaradt, és egyre jobban hasít ugyanakkor – hogy a minőségi spektrum másik széléről is említsünk neveket – az „amennyid van, annyit érsz” életfilozófia copyrightját birtokló Lázár János, az első két évben Orbán helyett füllentő Szijjártó Péter, vagy a legemlékezetesebb alakítását a Közgép védőszentjeként előadó Selmeczi Gabriella. Mindhármukra igaz, hogy nemcsak ők szeretik a rendszert, hanem a rendszer is kedveli őket: minden tulajdonság megvan bennük – mint ahogy az éhes proletárok helyett most éppen Isten leendő báránykáinak szellemi abrakját porciózó Hoffmann Rózsában is –, amire a miniszterelnök szűkebb csapatában szükség lehet.

Ezek az emberek határoznak életről-halálról – elsősorban átvitt értelemben, de egyre gyakrabban szó szerint is. Mikor a napokban eldőlt, hogy a felcsúti focisulira jut félmilliárd, a Mozgássérültek Pető András Nevelőintézetének túlélésére viszont nem feltétlenül jut 450 millió, az a döntés nem a pénzről szólt. Mondhatnánk, hogy ideológiák csatáztak, de egyrészt szó sincs csatákról (sokkal inkább egyetlen ember értékpreferenciáról), meg nem is kellene ideológiává növeszteni azt a tényt, hogy Orbán Viktor gyerekkorában a focipályán találta meg önmagát, és lélekben valahogy ott ragadt.

Ajándék- és kegyosztás folyik morális mérlegelés nélkül, valahogy úgy, ahogyan a Két pasi meg egy kicsi című sorozatban: „Lesz egy új apukánk. Nagyszerű ember, vett nekünk fagyit meg prostikat!”. Hátha máshonnan is ismerős lesz, érdemes egy kicsit mustrálgatni magunkban a képet, ahogyan az apakomplexussal élő „fiúk” hálásan bújnak oda a vágyaikat beteljesítő figura szárnyai alá.

A magyar történelem Ferenc Józseftől Horthyn és Kádáron át Orbánig terjedő időszakát – bármennyire is leegyszerűsíti ez a valóságot – szokás leírni úgy, hogy honfitársaink olyan személyiségű vezetőt kerestek, aki erőskezű családfőként a bizonytalan időkben is tudja, hogy mit kell csinálni (kivált, ha az időket ő maga tette bizonytalanná). Kételyei nincsenek (vagy ha mégis, hát nem vallja be), hátrálni és bocsánatot kérni nem szokott, és nem annyira szeretni, mint inkább tisztelni kell – de azért nincs ellenére, ha rajongják. A végeredmény nemcsak ő(ke)t minősíti, hanem minket is, akik mindezt (most éppen a Pető Intézet krajcárjainak Felcsútra gurítását) szinte már természetesnek vesszük. Az igazság – ahogyan egy emelkedettebb történetből tudjuk – szabaddá tesz. Ez viszont, ami most van, inkább aljasít.