Már az is méltán tölti el végtelen szomorúsággal a magyar embert, hogy nem versenyképes a labdarúgásunk. Imádjuk, szeretnénk, ha az lenne, de egyelőre az NB I mezőnye kompletten nem ér annyit, mint Gareth Bale bal lábán a kisujj (hogy Messit, Neymart ne is emlegessük). 

Megalázó ez nekünk, akik egykor Orthnak, Puskásnak, Albertnek tapsolhattunk. Bánatunkat kénytelenek vagyunk a vízilabda és a kajak-kenu iránti lelkesedésünkkel palástolni, fájdalom, ez alig enyhíti a kínt.

A világban jelenleg a 31. helyre sorolt futballunk állapota miatt „csupán” nemzeti depresszióban szenvedünk, gazdasági versenyképességünk mélyrepülése viszont már egzisztenciális válságot is okoz. Magyarul úgy mondanánk, felkopik az ország álla.

A Világgazdasági Fórum friss versenyképességi listáján csak a 63. helyre fértünk oda, s hogy ezt nem a túl magas órabérünk okozta, arra egyetlen tény: Svájc az első. Az Európai Unióban csak Görögország, Szlovákia, Románia és Horvátország van mögöttünk, Bulgária már előttünk jár. Három éve, a kormányváltáskor még öt hellyel előrébb álltunk, és már az sem volt éppen rózsás. A mostani pozíciónk azt jelzi, hogy rövid távon nem is számíthatunk érdemi javulásra. Van hatvankét ország, ahová előbb megy a tőke, ahol előbb teremtenek új munkahelyet, jobbak a fejlődés esélyei.

Az elmúlt három évben bekövetkezett romlást nehezen lehet a korábbi nyolc év gazdaságpolitikájával magyarázni. Az Orbán és Matolcsy nevével fémjelzett „nemzeti” kurzus sorolódik egyre hátrébb. A hazai reakciók is ugyanebbe az irányba mutatnak, ezért próbál szerencsét külföldön több százezer olyan magyar, aki három éve még itt volt velünk.

A sikerünk is nemzeti lenne, a kudarcunk is az.