Az euroatlanti kultúrának abban a kelet-közép-európai régiójában, ahol e kultúra Szűcs Jenő által felismert három történeti összetevője – az antik örökség kiegyensúlyozó hatása, a zsidó-keresztény kultúra erkölcsisége és a népvándorlás dinamizmusa – nem volt egyensúlyban, főleg az elsőből volt hiány. Itt született meg mintegy a tömegek elégedetlenségét, biztonságérzet iránti vágyát meglovagoló lázadásként a társadalmi (lénye gében a polgári demokráciától és annak nyűgeitől való) megváltást hirdető fasiszta–nemzetiszocialista, illetve bolsevista (marxista–leninista) mozgalom. Máig szól, hogy államrendszerré válva a fasizmus spontán, „népi” támogatottsága lényegesen tartósabb (volt), mint a bolsevizmusé,mely 1917 után hamar elszakadt munkástömegeitől, és már csak a pártelit, a (részben értelmiségi) „élcsapat” elnyomása volt a meghatározó.

A fasizmust–nemzetiszocializmust nagyrészt csak fegyveres erőszakkal lehetett megdönteni. A pártállamokba torkolló bolsevizmus Európában az „élcsapat” elbizonytalanodása következtében magától összeomlott az euroatlanti kultúra polgári-kapitalista világával folytatott versenyben. Megsemmisülésük alapvetően annak köszönhető, hogy nem voltak képesek ugyanakkora gazdasági és katonai erőt kialakítani, mint a személyiség (úgy-ahogy, de) tiszteletén alapuló, a polgárok cselekvési szabadságát lehetővé tevő euroatlanti világ. A Távol-Keleten még létező kommunista rendszerek fokozatos kapitalizálódása ennek a folyamatnak az utolsó állomása.

A kétfajta lázadás bukása azonban korántsem végleges. Változott, mutált formában élednek újjá.

Ma a demokráciát és vele az euroatlanti kultúrát fenyegető eme két válasz helyi, (egyelőre) korlátozott hatáskörű újjászületésének kezdünk a tanúi lenni. Az európai térfélen Fehéroroszország képviseli a megváltozott bolsevizmust. (Az ázsiai és afrikai térség államai, akármennyire is emlékeztetnek erre, fejletlenségük következtében kiesnek ebből a folyamatból.) A második, fasisztoid válasz az előbbinél még rejtettebb formában, de magát már szintén demokráciának álcázva jelenik meg. Legjellegzetesebb példája Lengyelország és Magyarország.

A Kaczynski fivérek nevéhez köthető lengyel mozgalom átmenetileg megbukott, mert veszélyességét felismerve leszakadt róla a lengyel jobboldal demokratikus része. Ez a jobboldali rész (és nem a romos baloldal meg a gyenge liberálisok) volt képes arra, hogy kormányzó erőt alkotva megakadályozza a lengyel állam szélsőjobbra sodródását. Mivel ettől még a posztkommunista államokra jellemző problémák nem lettek könnyebben megoldhatók, megint elkezdődött a lengyel szélsőjobboldal lassú előretörése.

Magyarországon Orbán pártvezér és köre ismerte föl az „idők szavát”. Nemzeti, vezéri, kirekesztő és vagyon-újraelosztó politikája nemcsak azzal járt, hogy minden eddiginél nagyobb népszerűségre tett szert. Sokkal fontosabb, hogy – Lengyelországgal szemben – gyakorlatilag a teljes magyar jobboldalt maga mellé állította. Vagy egyetértően, vagy azért, mert az Orbánról való leválást a jobboldal demokratikus beidegződésű része túl kockázatosnak vagy érzelmileg (egyelőre) lehetetlennek tartja. Bal- és jobboldal között a kelet-közép-európai régióban ma túl nagy a szakadék.

A szabadnak festő választásokkal, a hatalommegosztás intézményeinek látszólagos fenntartásával a demokráciaellenességét „láthatatlanító” orbáni rendszer nem hasonlítható „hatalmas” történelmi elődeihez. Ez tőrőlmetszett helyi, kifejezetten a legsilányabb magyar nacionalista, tekintélyelvű és hivatásrendi hagyományokra támaszkodó képződmény, amely hosszú távon még versenyképtelenebb, mint az elődei. Ha gazdasági tevékenységének eddigi eredményeit, de főleg, ha igazgatási gyakorlatát nézzük, kifejezetten vacak rendszer. A szájaló vezéri ámokfutás, a rögeszmés gazdasági és politikai tanácsadók (Matolcsy, Bogár & Co.) mellett gondoljunk csak az EU által támogatott, sorozatban be nem tartott határidejű, korrupcióval áthatott gazdasági fejlesztésekre... Mindennek egyik alapvető oka a politikai alapú mérhetetlen kontraszelekció, miáltal alkalmazkodó tehetségtelenek tömegei áramlanak be az állami és önkormányzati szférába, és a vezető szereplők belőlük verbuválódnak.

Amilyen egy ország jobboldala, majdnem olyan a baloldala. A magyar baloldal pártelitjének gyatraságát nem csak az elmúlt húsz év gyenge politikai teljesítménye jelzi. (De a demokrácia leépítésével – néhány ügyetlen kísérletezésük ellenére – egészében nem vádolhatók.) Képességeikről sokkal inkább az ad számot, amit ma produkálnak. Ahogy például Mesterházy pártelnök Boross Péter volt miniszterelnököt, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökét képes dicsérni születésnapján, amiért „történelmi örökségünket méltó módon” őrzi. Azt a Prohászka-,Wass- stb. kultuszt ápoló hagyományőrzőt, aki szerint a baloldali „szellemi fertőzés a belső redőinkbe verte a szocialista maszlagot”. Efféle „udvariassággal” lennének megnyerhetők egykori Fidesz-szavazók?

A liberálisok erejének a hiányára jelképes példa, amikor miniszterelnök-jelöltjüket, Bajnai Gordont a felcsúti Orbán-stadion melletti közútra (tehát közterületre) való belépésben helyi biztonsági őrök képesek voltak megakadályozni, holott azon az úton előző nap még bárki végigmehetett. A balliberális Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök ezt még a helyszínen nem hagyta volna annyiban, de ő hiába fogalmazza meg a többi ellenzéki politikuséhoz képes legkeményebb hangú beszédeit, alig képes áttörni a kormánypárti karaktergyilkolásból épített elszigeteltségét.

A baloldal és a liberálisok gyengeségéből következik, hogy innovatív, vezető politikusi egyéniségek se voltak képesek a soraikból kiválasztódni. A leginkább talán az akadályozza meg ezt, hogy ennek a térfélnek a politikai elitjét még mindig áthatja az önámító remény, hogy előbb-utóbb mégis a jobboldalénál nagyobb tömeget fognak tudni megnyerni az ügyüknek. Miközben képtelenek megszólítani a védtelenné vált, közmunkák függésében élő, szinte szavazásra képtelen elesetteket.

Azok többségét viszont, akik netán 1994-ben a baloldalra vagy az SZDSZ-re szavaztak, de idővel képesek voltak a szemmel látható orbáni demagógia ellenére a jelenlegi kormánypártot hatalomra segíteni a szavazatukkal, csak átmeneti tanácstalanság tölti el. Közben ugyanazok maradtak és lesznek (egyelőre, generációváltás nélkül), akik voltak. A tekintély, a vezér, a biztonság, a „magyarozás” iránt fogékonyabb választók. A baloldali és liberális ígéreteknek (egyenlőség, önkormányzatiság, szabad verseny) számukra nincs igazán jelentése. Azokkal a jobboldalias ígérgetésekkel, melyekre ők fogékonyak, versenyre kelni, ahogy ezzel a szocialista vezetés próbálkozik, a helyzet félreismerése: ebben soha nem lesznek versenyképesek a jobboldallal. Ha egy részük netán mégis megint a baloldalra meg a liberálisokra szavazna, kormányozni egy olyan országban kell majd, melyben ők lesznek többségben. A 2014-es választásokat netán csekély többséggel mégis megnyerő baloldali és liberális szövetség kormányzásának sorsa az első pillanattól kezdve megpecsételődnék. Ellenzékben Orbán hamar újra maga mellé állítja őket.

A nemzet sorsa alapvetően az adott politikai kultúra minőségén és e kultúra örökségén múlik. A gazdaság csak annyiban befolyásolja ezt, hogy ha – netán, átmenetileg – jólét van, kevésbé éleződik ki a helyzet. Külső beavatkozásra értelmetlen számítani. Az orbáni rendszert a baloldali és liberális ellenzék nem fogja tudni megdönteni a ma még rejtőzködő demokratikus jobboldal részvétele nélkül – és fordítva. Ehhez a szakadéknak közöttük kell nyugat-európai méretűre csökkennie. Másrészt még érezhetőbben, még nagyobb terheket okozva kell kiderülnie, milyen katasztrofálisan marad alul az orbáni rendszer gazdaságilag a demokráciákkal folytatott versenyben. Hullámzó folyamat lesz. Harmadrészt a baloldalnak meg a liberálisoknak fel kell ismerniük, hogy nem viselkedhetnek úgy, mintha a rendszerrel szemben demokratikus pártküzdelemben vennének részt. Politikai páriák. Nincs, nem is lesz semmi vesztenivalójuk. Ahogy előbb-utóbb a nemzetnek sem. Mindig ez a vége a múltba visszafordulni akaró lázadásnak.

*A szerző író.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.