Ül velem szemben két gyerek, egy kislány és egy kisfiú, és egyszerre csak azt mondja a kislány, hogy inkább fölakasztja magát, semmint „ezt a családi életet kelljen tovább élni”. A kisfiú bólogat, s hozzáteszi, hogy „ez sajnos már nekem is megfordult a fejemben”. Milyen választékosan fogalmaznak, hümmögök magamban. Rendes, jómódú, középosztálybeli családból jönnek. Az anyjukkal találkoztam is, a neve Edit. Kulturált, finom, nyelveket beszélő, művelt nő. A találkozóra egy nagydarab, feltűnően izmos férfival érkezett, akiről kiderült később, hogy egy időben a testőrük volt.

Most már nem az, most már a család barátja. A gyerekektől kérdezem, hogy ki ez a bácsi nekik, s azt mondják, ő a Jedi-lovag, aki megvédi őket az apjuktól. Az apjuk Szith-nagyúr, vagyis gonosz, mint Darth Vader, magyarázzák. Majd a kisfiú azt mondja, hogy Anakin Skywalker akkor lett gonosszá, amikor gyerekeket ölt. Akkor lett Darth Vader belőle.

Kérdem tőlük, hogy miért kell őket megvédeni az apjuktól. Azt válaszolják, hogy erőszakos. Egyszer látták, ahogy a falhoz csapta az anyjukat. És utána hallották a sírást. A kislány elmeséli, hogy őt az apja az ágyra csapta le, mert nem akart nála aludni. Az ágydeszkához verődött a mellkasa, percekig alig kapott levegőt. Csaba, így beszélnek róla. Csaba így, Csaba úgy. Kérdem tőlük, hogy miért nem azt mondják: apa.

Azt felelik, hogy nem. Nem apa, hanem Csaba. S ha elmúlnak majd tizennyolc évesek, a családnevüket meg fogják változtatni, nem akarják, hogy a nevük az apjukra emlékeztesse őket. Amúgy egy kisvárosi cukrászdában ülünk. Süteményeket eszünk. Ha valaki kívülről lát minket, s nem hallja, hogy miről beszélünk, azt hiszi, kellemesen csevegünk. De nem. A hétköznapi pokolról beszélgetünk. A két gyerek nálam többet tud a szenvedésről. Ezt kívülről nem lehet látni. Van egy kerítés a társadalom és a családjuk között, amelyet nem lépünk át.

Nem a mi dolgunk, ezt gondoljuk. Majd a hatóságok. Félrenézünk inkább. Nem segít ezeken a gyerekeken senki? Ezt a Jedi-lovag kérdezi. Nem is kérdezi, szinte üvölti. „Milyen egy kibaszott világ ez, ahol öngyilkos akar lenni egy kislány, és senki nem tesz érte semmit?” Nézz rám, mondja a Jedi-lovag, az éjszakában dolgozom huszonéve, sok mocskot láttam, de ilyen gyalázatot, ilyet még nem láttam, öreg. A hatóságok egymásnak dobálják az ügyet, és jobb híján az anyán akarnak fogást találni.

„Elküldték pszichológiai vizsgálatra az anyát, miközben engem éjjel zokogva hív a kislány, hogy segítsek, őrjöng az apja.” Embertelen harc dúl a válófélben lévő szülők között, s apuka minden eszközt bevet, hogy lejárassa anyukát, a hivatalok pedig tehetetlenek. Mire való akkor a rendőrség? Ezt üvölti a Jedi-lovag. Miért nem segít senki? Milyen jó ember vagy, mondom neki, mire legyint. „Dehogy vagyok, de ezt a két gyereket nem hagyom.”

Hívom az apát, a Szith-nagyúrnak nevezett apát. Meglepően udvarias a modora. Fásult a hangja. Elege van a feleségéből, aki szerinte ellene hangolja a gyerekeket, s arra kér, hagyjam őket békén. A gyerekek érdekében kéri ezt. Így beszél a Szith-lovag. „Apa vagyok, én egy apa vagyok, kérem, tartsa ezt tiszteletben, a nevét pedig megadom az ügyvédemnek.” Persze, rendben, adja meg. És a gyerekekkel mi lesz? Süteményt eszem egy cukrászdában két okos, jól nevelt gyerekkel, és a halálról beszélgetünk. Mi lesz utána? Mi lesz? Együtt ülünk majd a vádlottak padján, mi mindannyian, akik azt a határt nem lépjük át?