Gyurcsány Ferenc bajkeverő és egységrontó képében tűnhet fel. Ahogy Bajnai Gordon és Mesterházy Attila komoly mosollyal bejelentette, hogy megállapodott, Gyurcsány azonnal bevillant a képbe: hova a nagy öröm? Nem egy lista lesz az ellenzéki oldalon, hanem minimum kettő, mert jön a DK-é is, és a közös jelölteknél sem lesznek olcsójánosok.

Belülről nézve nincs mit csodálkozni. Senki sem gondolhatta, hogy volt minisztere és egykori helyettese nélküle és korántsem a javára kötött megállapodását Gyurcsány Ferenc felállva fogja tapsolni, és csak annyi kérdése lesz, hogy van-e szükségük az uraknak valami segítségre. Hogy megnyugodva rögzíti a tényt, mely szerint az ellenzéki kettős szövetség egyik közös nevezője az ő kormányzásának radikális elutasítása? Hogy gesztusból csak kellemetlen jut neki két korábbi munkatársától.

Egy nála jóval kevésbé temperamentumos ember sem mondaná erre azt, hogy hát igen, közeleg az ősz, lám, ilyen a csendes elmúlás. Ahogy épp a múlt és az ambíciók alapján sem gondolhatta senki, hogy az MSZP és az Együtt úgy állapodik meg, hogy onnan kezdve a választó türelmetlenül csak a napokat számolja, hogy mehessen szavazni, mert magával ragadja az elöl futók lendülete. Minden természetesen alakul a politika – vagy bármiféle hatalomról, befolyásról szóló tevékenység – belső logikája szerint.

Kívülről, a közönség felől nézve azonban már más a helyzet. Onnan tekintve nehéz lehet megérteni, miért kell azon hosszan meditálni, hogy ki lesz a miniszterelnök, amikor az egész terjedelmes konglomerátum azon az alapon áll össze, hogy ki ne legyen. Ha nem ez volna a helyzet, hanem mint rendesen, hatalomra törő emberek próbálnák saját startpozíciójukat minél kedvezőbbé tenni, aligha ezek a mostani csapatok állnának fel.

Külső szemlélő tehát azt mondaná, hogy háborúban – jó, permanens államforradalomban, amiben most élünk – a békeerők ne bonyolódjanak bele abba, hogy majdan ki vezeti a romeltakarítást, hanem mentsék az életet, minden más ráér majd azután.

Ugyaninnen tekintve Gyurcsány Ferenc bejelentésének pillanatában foghatnák az ellenzékiek a fejüket, hogy még ez is, és semmi sem indokolná, hogy nagy okosan végiggondolják, mi minden történt ezzel az emberrel, s van-e olyan helyzetben, hogy nagyvonalú legyen. A közönség, ha egyáltalán még itthon van, a maga szorongásában és elbizonytalanodásában immár csak arra kapná fel a fejét, hogy van a politikában olyan erő és lendület, amely felel az ő érzéseire, amelyek pusztán annyiból állnak, hogy jaj, ne!

Már megint egy kormányzati gátlástalanság, már megint egy nagy átszervezés, amit a legjobb esetben döntetlenre lehet kihozni, vagyis nem lesz rosszabb a dolog, már megint ostoba az egész világ, csak ránk szállt a Szentlélek áldása, és egyáltalán, olyan szocializmus van, hogy csak úgy füstöl, lerontva munkanélküliséggel és szegénygyűlölettel, feljavítva a reménnyel, hogy bármelyik pillanatban történhet valami.

Ennek a pillanatnak az esélyét nehéz meglátni ellenzékben, de kívülről, miközben belülről minden percről és óráról pontosan el lehet számolni.