Halovány elszigeteltség
Alaposan fel- és megrázta a brit közvéleményt a hosszú nyári szünetéből sebtében visszahívott westminsteri parlament csütörtök késő esti döntése. Annak ellenére, hogy az utolsó szót az ENSZ fegyverzetellenőreinek jelentését követő második szavazás mondta volna ki, a képviselők egyből visszautasították a koalíciós kormány előterjesztését egy Szíria elleni megtorló katonai akcióról. (Ezt a világméretű felháborodást kiváltó vegyi támadások miatt helyezte kilátásba az Egyesült Államok.)
Barack Obama amerikai elnök szombaton váratlanul bejelentette, hogy lényegében követi David Cameron példáját, legalábbis annyiban, hogy a kongresszus felhatalmazását kéri a katonai fellépéshez. Ezzel együtt felmerül a kérdés, hogy a fényes elszigeteltségét egészen a viktoriánus kor végéig őrző Egyesült Királyság nemzetközi súlya és megítélése szempontjából mit jelent a közös akcióból való kimaradás.
Nagy-Britanniáé a világ egyik vezető védelmi ereje, amivel felelősség és szolidaritás is jár. Az iraki háború törvényességének megkérdőjelezhetősége, az akkori (2003-as) kormányfő, Tony Blair Amerika „pincsijeként” való beállításának nyomasztó emléke feltétlenül befolyásolta a képviselők mostani voksát, mint ahogy az afganisztáni hadszíntéren elpusztult 444 brit katona is elrettentő hatással lehetett. És különösen nem segített az ellenzék vezérének, Ed Milibandnek a szavazást megelőző időszakban vitt politikája.
Az Egyesült Államok cserbenhagyása viszont súlyos sebet ejtett a Winston Churchill által 1946-ban „speciálisnak” minősített amerikai–angol viszonyon, de tágabb értelemben is jelezhet egy elszigetelődési tendenciát. Nagy-Britannia örökös elégedetlensége, az együttműködés egyes területeiről való kiugrási szándékai miatt eleve kevés baráttal büszkélkedhet az Európai Unióban, a tagság folytatásáról rendezendő népszavazás pedig a következő években csökkenti befolyását a kontinensen és azon túl is.
Miközben David Cameron elkötelezett híve egy megreformált, „újratárgyalt” uniónak, több magas rangú minisztere szívesen látná Londont inkább a szervezeten kívül. Ugyanakkor az Egyesült Államok az év elején Philip Gordonon, az európai ügyekért felelős külügyi államtitkáron keresztül világossá tette, mennyivel „fontosabb és kritikusabb” számára Nagy-Britannia hangja az Európai Unión belül, mint bármely más országé. Ezzel persze felértékelte London brüsszeli szerepét is. Jogos az aggodalom, hogy a rosszul előkészített mostani alsóházi szavazás viszont a Nigel Farage vezette elszakadáspárti UKIP malmára hajtja a vizet.
A szíriai beavatkozást elutasító 285 honatyának aligha lehetett szándéka az ország külföldi presztízsének meggyengítése. Különben sem ez volt az első eset, hogy a brit kormány nem kívánt kardot rántani Washington kérésére sem. Harold Wilson végeredményben bölcsnek bizonyult, amikor kimaradt a vietnami háborúból. A gyarmatbirodalmát fokozatosan elvesztő, az 1956-ban a szuezi válság során kapott hatalmas pofonból igazából csak az 1982-es falklandi hadjárattal felocsúdó Nagy-Britannia mindezzel együtt változatlanul nemzetközi tényezőnek tekinti magát.
Az elmúlt évtizedekben többek között Boszniában, Koszovóban, Sierra Leonéban, nemrégiben pedig Líbiában is aktívan kivette részét diktátorbuktató, béketeremtő és -fenntartó erőfeszítésekből. A brit emberek nem változtak meg, és ha a parlamenti szavazás kimenetele másra is utal, nem akarnak magukba zárkózni és szemet hunyni a kevésbé szerencsés közösségek megpróbáltatásai előtt.
