Fellelkesült a napokban Máire Geoghegan-Quinn innovációs-tudományos uniós biztos. Azt mondta: „Az európai adófizető ne fizessen kétszer a közfinanszírozásból végzett kutatásért”. Ezzel (is) indokolta, hogy a 2020-ig szóló uniós keretprogram támogatásával készülő összes tudományos publikációnál követelmény az ingyenes online elérés. 

Lelkesültségét fűthette a Science-Metrix cégnek az Európai Bizottság támogatásával készült tanulmánya, amely 22 szakterületen – 28 uniós és 11 nem EU-tag országban –vizsgálta az akadémiai kiadványok világhálós közzétételét. A tapasztalat: a 2011-ben publikált tudományos dokumentumoknak csaknem a fele elérhető már online.

A szabad hozzáférést az Európai Bizottság mint „a tudás áramlását javító kulcsfontosságú eszközt” határozta meg. Ami indokolt, de a lényeget csak félig érinti. Mert igaz, hogy az internet szabadsága olyan lehetőségeket tár fel, amire eddig nem volt példa. Ám ez a szabadság egyben tagadása a kapitalizmus eddigi legfőbb innovációs forrásának, a piacnak. Persze helyes, ha a polgár nem fizet kétszer – az adójából és a piacon is – a tudásért, az információért, de az már nincs rendben, ha egyszer sem fizet érte, s lenyúlja más szellemi termékét. Nem közpénzből előállított terméket szerez meg ingyen.

A gond – más formában – már korábban felmerült, amikor a zeneipart, benne a zenészeket és a jogdíjakat (a megélhetést) sorvasztotta el a netről ingyen letölthető (ellopott) zene. Ekkor megvillant néhai Steve Jobs agya, egybeterelte a legnagyobb kiadókat, s az Apple védőszárnyai alatt megteremtette az iTunest, a legális online zenevásárlás virtuális boltját. Jobs érvelése nem piaci volt, hanem morális: az emberek nem szeretnek lopni… Az ötlet bejött, de azért ne vegyünk mérget rá, hogy forradalmat indít el. (Az érem másik oldala: videomegosztókkal a világháló megsokszorozta a hallgatóságot, ennek következtében mind többen lettek kíváncsiak az élő koncertekre is, a jegyek ára, a koncertek száma, a bevétel megugrott.)

Jobs válasza egyedi volt. A sajtó eddig nem talált hasonlót. A kérdés él: ki fizesse az újságírót (szépírót, költőt, filmest…), ha egyszer a netszabadság széttúrta az őt eddig eltartó szabadpiaci szerkezetet? Nem csupán egy tartalomhordozó anyag (a papír) eltűnéséről, vagy a nyilvánosságban dolgozók megélhetéséről, szakmai függetlenségéről van szó, hanem egyben a társadalmi nyilvánosság függetlenségéről, szabadságáról is. A napokban közölt erről cikket a European Journalism Observatory támogatásával a Neue Zürcher Zeitung. A dolgozat kiindulópontja: a sajtó bevételeinek csökkenése miatt egyre kevésbé éri meg napilapot üzleti alapon kiadni. A következmény: a veszteséges média mind nagyobb koncentrációban a politikai és üzleti befolyásra vágyó milliárdos mogulok kezébe kerül. Fontos sajtóorgánumok jutnak így olyanok tulajdonába, akik remélhetik, hogy a médiabefolyással megvalósíthatják politikai vagy üzleti ambícióikat, hogy aztán az így nyert pénzből fizessék lapjaik, tévéik veszteségeit. De nem ők lesznek az elfogulatlan közlés fanatikusai. Példák a kisgömböc-effektusra: Amerikában Jeff Bezos, az Amazon alapítója felvásárolta a Washington Postot, a Boston Globe tulajdonost váltott; Olaszországban Berlusconi és fő riválisa, Carlo De Benedetti sajtóbirodalma; Franciaországban Martin Bouygues, Nicolas Sarkozy volt elnök barátja, aki 44 százalékban birtokolja a vezető TF1 tévécsatornát, Serge Dassault, a Figaro Group tulajdonosa, egyben a konzervatív UMP vezető politikusa és mások. Az NZZ hozzáteszi: 1990 után a meghatározó sajtó Kelet-Európában is a politikai és gazdasági érdekcsoportok szekértolója lett. Ez az érdekháló mind szorosabban körbefonja a nyilvánosság szabadságát, amely persze sohasem volt és nem is lehet teljesen szabad, ám most a szakmai és morális prostituálódás, a tömegtársadalom elhülyülésének, meghülyítésének, manipulálásának ördögi spirálja kezd kialakulni. A közpénzből fenntartott közszolgálati nyilvánosságot megszállja a regnáló politika, a magánkézben lévő referencia-printsajtó (napi-, hetilapok, folyóiratok) vagy szolgálóleánya lesz a tulajdonosnak, vagy függetlenségében kimúlik.

A vészkijáratot sokan vélik a fizetős online hír- és véleményközlésben megtalálni, amellyel meghosszabbítható az olvadó példányszámú print élete is, ám e megoldás sikere esetleges. Lehet, hogy a netlapok egyszer átveszik a referencia-printsajtó funkcióját. Az is feltételezhető, hogy a fizetős net nem tud csupán a bulvártartalmakból megélni, tehát rákényszerül a szeriőz hangvételre is. Vagy nem. Sok a bizonytalanság, s az eddigi sikerek-kudarcok sem általánosíthatók, mert igencsak függenek attól, mennyire ismeri fel egyegy ország közössége, hogy a független, objektív tájékoztatáshoz ugyanolyan joga van, mint bármely más közszolgáltatáshoz (oktatás, egészségügy, nyugdíjrendszer, tömegközlekedés), s hogy ez politikai-szellemi szabadságának egyik garanciája. A legjobb esetben nemzeti konszenzusként él ez a felismerés, s akkor a mindenkori hatalom rákényszerül a minőségi sajtó támogatására. Mert a netszabadságot ma szinte lehetetlennek látszik összeegyeztetni a piac szabadságával. Ott ugyanis nincs ingyenesség. Amíg a bizonytalanság elszivárog, részben a referencialapok, a kulturális és politikai sajtó – példányszámmal fordítottan arányos – közösségi, állami közvetítésű támogatása is segítene. (Ez talán rossz érzéseket kelt, de gondoljunk rá, hogy a közszolgálati elektronikusmédia esetében természetes, hogy közpénz segíti a szeriőz tartalmak előallítását.)

Két példa: az idén februárban a párizsi kormány megállapodott a Google-lal, hogy egyszeri 60 millió euróval támogatja a gall sajtót a keresőmotor által felhasznált francia médiatartalmak után. (Véres alku volt: az amerikai óriás még azzal is fenyegetőzött, hogy kicenzúrázza a francia oldalakat – ennyit a net szabadságának tiszta elveiről.) Végül nem született állandóan „tejelő” mechanizmus, a Google bevételeihez mérten (csak Franciaországban évi 1,5 milliárd euró a hirdetésekből) eltörpül a 60 millió –de ez is valami. Ami pedig a közösségi segítséget illeti (forrás: Balázs Gábor Párizsban élő történész) – a francia állam csak az idén félmilliárd eurót költ a nyomtatott sajtó támogatására adókedvezményekkel, a terjesztés költségei egy részének átvállalásával, közvetlen juttatásokkal. A bulvárlapok és a magántévék nem kapnak állami pénzt, viszont a hírtelevíziók és rádiók, illetve a minőségi elektronikus és nyomtatott média igen, függetlenül politikai irányvonaluktól. A 600 embert foglalkoztató Le Monde 18 millió eurót kap az idén, az állami támogatás két legnagyobb „nyertese” a kommunista L’Humanité és a katolikusLa Croix… Igaz, a franciáknak mindig különösen fontos volt a nemzeti kultúra óvása.