Az indokolatlan borúlátás épp olyan hiba, mint a túlzott optimizmus. Hadd világítsam meg ezt egy példával. Hosszú életem egyik első meghatározó emlékei közé tartozik az 1945. novemberi országgyűlési választás, a magyar történelem első igazán szabad és tiszta képviselőválasztása. (Ezt nemcsak szavazópolgárként, hanem mint a Kisgazdapárt listáján szereplő képviselőjelölt éltem meg. A pártok nem indítottak egyéni jelölteket, csak országos listákra lehetett szavazni.) A választásokra izgalommal készült az ország népe, és csak kevesen bíztak abban, hogy a polgári pártok sikereket érhetnek el a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt alkotta munkáspárti szövetséggel szemben. Mivel az országot megszálló szovjet hadsereg és a főhatalmat gyakorló Szövetséges Ellenőrző Bizottság minden támogatást megadott a marxista pártoknak, s azok propagandája elnyomott minden más hangot, a választási kampány alatt olyan nyomasztó fölényben látszottak lenni a polgári pártokkal szemben, hogy az eredmény aligha lehetett kétséges: még a legmerészebb derűlátók sem tudták elképzelni, hogy a polgári eszmék zászlóvivője, a Kisgazdapárt legyőzheti a szélsőbaloldalt. Csak kevesen mertek bízni a sikerben. És láss csodát: a novemberi szavazáson a Kisgazdapárt 57 százalékos elsöprő győzelmet aratott! (Hogy ezzel a többséggel a KGP nem tudott élni, és két év múlva bekövetkezett a bukás, annak rajtunk kívül álló okai voltak.)

Egy választás mindig többesélyes, és a kimenetele az utolsó percig bizonytalan. Ki-ki vérmérséklete szerint találgathat, jósolhat, de nem jó a közvéleményt arra hangolni, hogy a küzdelem eleve reménytelen. Remélhetőleg az általam kifogásolt cikkek/vélemények nem fogják elvenni a kedvét egy szavazónak sem, hanem arra ösztönzik az ellenzéki erők vezetőit, hogy az ügy iránti alázattal összefogjanak és új korszakot nyissanak a magyar politikában. Mert Orbán Viktornak mennie kell!

Stirling György