A hazai nyilvánosság fórumai nem okvetlenül tulajdonviszonyai miatt torzak és csepülendők, bár az semmiképpen nem tekinthető pozitívumnak, ha politikai pártok, illetve ágensek akár közvetetten, akár közvetlenül birtokosai szélesebb közönség számára készült orgánumnak.

De ne legyünk szemforgatók, a médiába fektető üzletemberek, cégek többsége sem valami szent cél, az objektív igazság felmutatása érdekében adja pénzét ezekbe a vállalkozásokba, s az a kevés, aki esetleg így tesz, hamar kénytelen rádöbbenni arra, hogy a senki földje gyomvilág, amelyen haszonnövény nem termeszthető. Szomorú példa erre Széles Gábor, aki először a jobbközép lapjaként hirdette meg a tulajdonába került Magyar Hírlapot, de gazdasági szempontjait viszonylag gyorsan követte nézetrendszere – úgy tűnik, hogy a középet nem éri meg szolgálni.

Van ma Magyarországon egy masszív sajtóblokk, amelyik különböző gazdákkal ugyan, de eltökélten és a lehető legnagyobb odaadással áll a regnáló hatalom mellett. Nem csupán eszme- és értékrendszer dolgában teszi ezt, hanem az agitáció és a propaganda valamennyi szegmensében, beleértve a szimpla rágalmazást is. Ahogy belefutunk a kampányba, nincs hét, hogy ne ismerkedhetnénk meg ennek legdurvább változataival – a Sanoma-összeesküvéstől a Heti Válasz és Hoppál Péter karnagyszóvivő úr civil szervezeteket már-már hazaárulással vádoló rigmusáig.

A Jobbra át! című múlt heti cikkemben próbáltam érzékeltetni, hogy az úgynevezett balliberális oldal a szemben lévő építkezés közben épületes elvi vitát folytatott a piac szerepéről, pártokon belüli platform- és befolyáskörúton járt, vagy egyszerűen elaludt – mindenesetre a hozzá közelebb eső nyilvánosságvilág eresztékeiben recseg. Ennél a pontnál azonban szembekerülünk egy gondolati lépcsővel, amelyre nem könnyű fellépni. Amennyiben az úgynevezett balliberális politikai régió képes lenne teljes erőből finanszírozni veszteséges médiumait – mint ahogy nem képes –, nem lenne-e logikus, hogy a támogatásért ugyanazt kérje, mint amit jobboldalon szokás? Mert ketrecharcosok nem fehér glaszékesztyűvel esnek egymásnak. Finnyás szurkolókból véres ütközeteknél senki sem kér. Odaát dübörög a gépezet, túlbuzgó, mindenre képes fanatikusok ütik a dobokat, itt meg a metronómot figyelik, mert a tempó a legfontosabb?

Örömmel olvasom az „egyik kutya, másik eb” típusú eszmefuttatásokat, szerzői a nyilvánosság valamennyi fórumát könnyedén kategorizálják, ész nélkül ragasztják mindegyikre a bélyeget, és elfogulatlanságuktól megittasulva állapítják meg, fuccs a független sajtónak. A tétel mellett szól, hogy még a legelszigeteltebb, legszegényebb és legtárgyilagosabb fórumok is azonnal skatulyába kerülnek akár akarják, akár nem. Alaptalanul? Ne döntsünk elhamrakodottan! Vajon miért nem érzi-látja a különbséget egy normális olvasó-nézőhallgató a sokszor csahos, torz, néha már-már degenerált következtetésekkel operáló, a politika legsötétebb oldalával bratyizó manipuláció és a tényekre alapozott, de felismerhető értékrendbe ágyazott közlés között? Miért mossa össze szívesen a rögeszmét a töprengéssel? Miért dicsér inkább szerzőt egy-egy a saját oldalát bíráló cikkért, s miért szidja az egész lapot egy másikért, mert az „befekszik”?

Korábban számos esetben bebizonyosodott, hogy nehezen verbuválható össze fizetőképes kereslet úgymond független, drágán előállított tartalmakra – az internet szabadságának köszönhetően ma pedig azt nehéz megtudni, hogy fizető vevőkre támaszkodva melyik online lap volna rentábilis. Márpedig tartósan ki tart el egy ilyen kiadványt, ha nem a vásárló?

Engedjünk az esszenciális függetlenségből, és hagyjuk magunkat skatulyába dugni, mert ezt teszik másutt is? Eszme- és értékrendszer, világnézet meghatározhatja a témaválasztást, s azt, hogy miként dolgoznak fel valamit, milyen következtetéseket a vonnak le belőle. Mert nem az a legfőbb baj, ha a tájékoztatás körültekintő, de orientál. A túlzott semlegesség seszínű –sokszor tudományos pódiumon is nehezen eladható. A magyar nyilvánosság nyavalyái ennél sokkalta súlyosabbak. Ráadásul a közönség zöme is úgy szereti megkönnyíteni saját dolgát, hogy differenciál – itt is, ott is megérik a pénzüket, illetve most éppen azt se. Az ellenzék profi politikusai pedig azt kifogásolják, hogy a jobboldal zászlóshajói nem törődnek holmi önvizsgálattal, nem bíbelődnek adatokkal, hanem mennek a politikai kommunikátorok számukra előírt útvonalán, míg a liberalizmussal megfertőzött, értelmiségi létükre oly büszke ellenzéki sajtó sokszor ódzkodik a közelharctól, válogatós, „okoskodik”, majd kéri a tízórait. Jó volna azzal védekezni, hogy a némi kiharcolt hitelességet majd honorálja a valós tájékoztatásra éhes állampolgár, de az erre törekvők álla is felkopik – s egyelőre úgy tűnik, nem csupán anyagi, de politikai értelemben is. Képesek vagyunk beugrani annak, hogy ott minden rossz, itt minden jó – vagy fordítva, ott a megvilágosodás, itt a sötétség. És erre rekrutálódnak a legnagyobb hatással bíró médiacsapatok, s végül ez is tesz mindent (szót, tettet, intézményt) viszonylagossá, megkérdőjelezhetővé, tekintélyvesztetté, így egyben elhanyagolhatóvá.

Zöldi László médiablogjában megemlíti, hogy August Bebel, a német szociáldemokrácia „atyja” levélben osztja meg tervét a Londonban élő Engelsszel a pártsajtóról: miután a szocdemek bekerültek a Bundestagba, megvásárolná a baloldali irányzatú újságokat, és „katonás hálózatot” csinálna belőlük. Engels nem beszéli le erről, firtatja viszont a német párt önértéktudatát. Szerinte a párthoz kötődő sajtó rövid pórázra fogható, ha a párt kicsi, ha szektaszerűen működik. De ha tömegpárttá terebélyesedik, „A művelt elemek beözönlésével több játéktérre van szükség, mint amennyi nemcsak elegendő, hanem hasznos korlátozás volt. Minél előbb berendezkedtek ti magatok és a párt erre a helyzetre, annál jobb. Ez biztosan eljön, de jobb, ha ti engeditek eljönni úgy, hogy eleve a ti erkölcsi befolyásotok alatt marad, és nem ellenkezőleg, veletek szemben keletkezik.” Tény, hogy – Zöldi szavaival élve – a Fidesz újra meghonosította az egyenirányított sajtót, s a helyzet mintha Engelst cáfolná. Az egyik pályán sikerült előállítani egy vakbuzgó, megszállottan hívő és mozgósítható tömeget, s vele szemben is nyilván van elég fanatikus, csak éppen passzívabb, keserűbb. Egyszerűbb rájuk figyelni, velük foglalkozni, s nem azzal a tudom is én hány emberrel, akik – legalábbis a balul sikerült próbálkozások ezt igazolják – nem vonhatók be a látványos csetepatékba, s ma már annyira bizonytalanok, hogy talán azok is maradnak: nem kell számolni velük, mert az istennek sem hajlandók életjelet adni magukról.

Pedig nekik kéne szólni, hogy baj lesz.