A kérdést a leglényegéig lecsupaszítva úgy is föl lehet tenni, hogy vajon Hoffmann Rózsa iskolaigazgató megnyithatná-e a hagyományos oktatáshoz képest radikálisan mást kínáló Németh László Gimnáziumot Hoffmann Rózsa államtitkársága alatt?

A választ a leglényegéig lecsupaszítva le kell szögeznünk: aligha. Abban a korban, amely most következik, nyoma sem lesz azon idők szabad szellemének, amikor Hoffmann Rózsa, fej-fej mellett vágtatva a fasori evangélikus gimnázium újraélesztőivel, megindíthatta a nyolcosztályos képzést kínáló középiskolát. Ahol tantestületének tagjaival közösen tanmenetet írhatott, tankönyvet állíthatott össze, bízva önnön tudásában és messzemenő jó szándékában saját maga dönthette el, mit és hogyan tanuljanak az iskolájába beiratkozó diákok.

Mostantól végleg befellegzett az ezerkilencszáznyolcvanas évek szabadságának. 1985. Nézegessük még egy kicsit ezt az évszámot. Az volt az az év, a pártállami pangás mélypontján, amikor megszületett a közoktatási törvény, amelynek szellemiségét a napokban fogja végleg kitakarítani az iskolák világából a fideszes kétharmad. 1985-ben három alapelvre építette a törvényhozó a jövő oktatásügyét: autonómia, decentralizáció, alternativitás. Ekkor állították fel az iskolatanácsokat, amelyekben a szülők és a diákok jelentette társadalmi kontroll lett a tantestületek munkájának „megrendelői” tükre. (A mai Hoffmann Rózsa számos alkalommal kijelentette, hogy a laikusoknak nincs beleszólásuk a szakmai működésbe. A szülői munkaközösségeket épp mostantól lehetetlenítik el végleg.) 1985-ös vívmány a szakfelügyelet eltörlése (most állítják fel újra őket), a nyílt igazgatói pályázatok rendszere és a tantestületek vétójoga (tessenek csak a száz iskolára gondolni, amely igazgató nélkül vág neki a tanévnek), valamint a merev kereteket fellazító rendszer is. Ennek huszonnyolc évvel ezelőtti alapelve szerint a tanárok nemcsak maguk alakíthatják a tananyagot, maguk választhatják meg a tankönyveket, de a miniszter egy-egy intézménynek az alternatív működést is engedélyezheti – így nyílhatott meg az elitképzést zászlajára tűző Hoffmann-féle Németh László Gimnázium is. (Ki gondolt még akkor a kerettantervtől való eltérés tíz százalékban való korlátozására, meg az államtitkár asszony mára kialakult meggyőződésére, miszerint „ésszerűtlenül széles a tankönyvkínálat”? És akkor még egy szót sem ejtettünk arról az aljas mostani módszerről, hogy az utolsó utáni pillanatig létbizonytalanságban tartják az alapítványi és egyesületi iskolákat, így kényszerítve ki, hogy a szülők vegyék ki a gyereküket ezekből az intézményekből. Egy tollvonással is megszüntethetnék őket, de most éppen az lehet az ukáz, hogy ne hergeljük fölöslegesen Európát.)

Pedig elég csak az 1990-es pártprogramokba beleolvasni ahhoz, hogy lássuk, nem feltétlenül kellett így alakulnia. Akkor nem volt olyan politikai erő, amely ne az 1985-ös törvény alapjait használta volna ugródeszkának. A felszabadult és optimista hangú programok abban versengtek egymással, ki tud szabadabb, hatékonyabb, a tanári kreativitást jobban ösztönző elveket javasolni. Akadt persze, aki inkább az államra, más elsősorban az önkormányzatokra bízta volna az iskolarendszer megszervezését, eltértek a finanszírozási rendszerek is. De aki élt és figyelt akkor, az jól emlékszik: minden aspiráns hamar rájött, hogy ha meglebegteti mondjuk a központilag előírt tantervet vagy a kötelező hit- és erkölcstan bevezetését, az egyenlő lett volna a politikai öngyilkossággal.

Ma már csak a szakértők őrzik ennek emlékét, de valóban volt egy kegyelmi pillanat a rendszerváltás utáni első kormány idején, amikor a pártok kis híján megegyeztek az oktatás alapelveiben és az új Nemzeti Alaptantervben. Ezt (és mindenféle) konszenzust aztán elsodort a médiaháború, majd maga alá temette a ridegen kétpólusú politikai rend fölépülése. Ahogy valamiféle váltógazdaság kezdett kialakulni az egymással szóba állni se hajlandó erők és a mögéjük felsorakozó országrészek között, az oktatásügy a dafkepolitika koncává vált. Te úgy akartad? Akkor így lesz. Te úgy döntöttél? Felülírom, eltörlöm, újrakezdem, sóval behintem a helyét. Aztán majd együtt sírunk, amikor eljön a kampány ideje, hogy rémes, milyen rossz a magyar oktatás teljesítménye, az meg aztán egészen penetráns, hogy szegény pedagógusokat mennyire nem becsüli meg senki.

Persze igazán sírni akkor támad kedve az embernek, ha eljátszik azzal az amúgy terméketlen gondolattal, hogy milyen lenne most a magyar oktatás, ha a nyolcvanötös alapokon indulva koherens fejlődés adatik meg neki, és azt mindmáig semmi sem akasztja meg. Csaknem harminc évről beszélünk, kis híján egy emberöltőről. Összehasonlításul: a nevezetes svéd modell, amely hosszú időn át az európai oktatásügy mintaprojektje volt, tízéves előkészítés után startolt el 1972-ben, és a nyolcvanas évekre már meg is hozta az első eredményeket. Magyarán: a kétezres évekre megszülethetett volna a magyar modell. Mára a finomhangolásnál tarthatnánk.

A nyolcvanas évek második felében azt már mindenki látta, hogy a kötelező foglalkoztatás mankója nélkül zsákutcába fog vezetni az a rendszer, amely a nyolc általános iskolai osztály elvégzését szabja normának, és utána jellemzően a szakmunkásképzés felé tereli a fiatalokat, az érettségit is adó oktatást pedig – hogy végső soron tehermentesítse a felsőoktatást – kevesek kiváltságául tartja meg. Mindenki érezte, hogy életre szóló esélyt csak úgy lehet adni a gyerekeknek, ha a tanulmányaik egy olyan ponton zárulnak, ahonnan alkalomadtán folytathatóak. Így kristályosodott ki az a meggyőződés, hogy erős alapképzést kell biztosítani, utána széles köznapi ismereteket nyújtó középfokú képzést, és csak ezt követően lehet a szakmatanulás vagy a felsőoktatás felé terelni a fiatalokat.

Hogy a hat plusz hat vagy a nyolc plusz négy osztály-e az üdvözítő megoldás, erről érdemes lett volna akár éveken át vitatkozni. Ahogy arról is, hogy állami vagy önkormányzati kézben lévő iskolákkal biztosítható-e hatékonyabban, hogy mindenki az igényeinek és szükségleteinek leginkább megfelelő képzést kapja a közpénzéből. Minden létező szempontot számba kellett volna venni, amikor azt készült eldönteni a kormányzat, hogyan lehet a legnagyobb biztonsággal garantálni, hogy a gyerek bármelyik iskolában ugyanolyan esélyt adó tudást szerezhessen. Mindegy, hogy városon vagy falun él-e, gazdag-e vagy szegény, cigány vagy nem cigány: annak kellett volna az első szempontnak lennie, hogy a rendszerből kikerülve tanulhasson vagy dolgozhasson, de képes legyen megállni a helyét az életben.

De ezeket az alapokat végül nem sikerült lerakni. Még azt sem tudtuk meg soha, világos viszonyok és inspiráló körülmények közepette előbb-utóbb éltek volna-e széles szakmai szabadságukkal a pedagógusok. Ehelyett, több mint húsz év alatt az egymást kioltó reformok hordalékával telt meg a magyar oktatás. Mivel minden kormányzat a maga rögeszméjét erőltette rá a rendszerre, átláthatatlan katyvaszban kezdett el működni egymás mellett számos, a többivel összeférhetetlen iskolatípus, és mivel mindezt még fenntartói káosz is körülölelte – ész nélkül teremtve prioritást például az egyházi iskoláknak, cseppet sem segítve viszont a hátrányos helyzetűek felzárkózását és a képességfejlesztést zászlajára tűző közösségi oktatást –, még az igenis meglévő eredményekre is félhomály borult. Bár az ezredforduló után kétségkívül javulásnak indultak a kompetenciák, tehát az iskola elkezdte betölteni valódi hivatását, ennek a zűrös rendszernek a kiskapuit is könnyű volt kihasználni. Így semmi sem állta például útját, hogy az adókból fenntartott iskolahálózat egyes elemei a tehetséggondozást, míg mások a mélyszegénységben élők kirekesztését szolgálják.

Tekintve, hogy két évtized múltán az állampolgárok még mindig csak azt hallották, hogy a magyar tanár éhezik, a magyar iskola omladozik, a magyar gyerek meg hülyébb, mint sok más ország gyereke, a rendszert eltartóknak könnyű volt bebeszélni, hogy mindez a „túlzott liberalizmus” miatt van. Hogy ha rend lenne, ha lehetne buktatni, érdemjegyet írni a bizonyítványba, és Manci néninek minden fakszni nélkül csak elő kéne vennie azt az egyetlen olvasókönyvet, mint a mi időnkben, akkor csillagos ötösre végezne minden magyar gyerek a PISA-teszteken.

A most induló tanév választóvíz tehát. Hiszen hároméves munkával Hoffmann Rózsa megteremtette egy olyan oktatásügy törvényi alapjait, amely nem pusztán megtagadja a rendszerváltást, hanem egyenesen semmisnek tekint mindent, ami 1985 óta a magyar iskolaügyben történt. Immár jogszabályok garantálják, hogy akár emlékezni se kelljen az autonómia, decentralizáció, alternativitás szentháromságára – megmarad viszont a lehetőség, hogy a továbbra sem letisztázott intézményrendszerben egyeseknek jobb oktatás jusson, mint másoknak. Ezután szó sem esik majd arról, hogy az általános középiskoláztatás lenne a társadalom szempontjából üdvös cél: dolgos kétkeziekről és a hétköznapi tudást egyetlen tankönyvből megszerző szakmunkásokról szőtt lázálmok léptek az élethosszig való tanulás ideálja helyébe. Senki sem beszél már a lényegénél fogva értéksemleges, szekularizált állami oktatásról, sőt úgy tesznek, mintha egyenesen a nemzet kívánalma lenne, hogy a kormány a saját világnézetét, azt a szánalmas keresztény-nemzeti giccsparádét tegye kötelező tananyaggá. Szimbolikus tény, hogy a szakminisztérium még az évtizedek óta működő, minden rendszerhez, de elsősorban a szakmához lojális Köznevelés című folyóiratot is megszüntette. Új Köznevelés néven gründoltak egy másikat, a számítógépes archívumból pedig egyszerűen kitörölték az utóbbi huszonkét év összes dokumentumát. Új világ van, 2010 előtt pedig nem volt semmi – üzenték ezzel a gombnyomással is.

Történelmi léptékkel nézve kicsinyes, nevetségesen buta ez a gesztus. A mi életünk felől szemlélve azonban látszik, hogy generációk mennek majd rá, mire sikerül jóvátenni a most elkövetett hibákat.