Kezdjük azzal, hogy nem láttam, és amíg a hisztéria tart, nem is nézem meg az Alföldi-féle István, a királyt. Egyszerűen nem akarom, hogy olyasmi befolyásoljon, amihez az előadásnak eleve nincs és nem is lehet köze. Arról nem is szólva, hogy mennyire utálatos tud lenni, ha egy értékítélet már nem esztétikai, hanem politikai véleménynyilvánításnak számít. De talán mégsem esünk bele a Nyirő-féle csapdába.

Igazából nem is értem, miért figyelünk oda néhány elborult, a realitásoktól elszakadó ember hőzöngésére. Akik most tüntetést szerveznek a mai budapesti premier kapcsán. Akiknek fontosabb a rendező nemi élete és vallása, mint amit a színpadon látnak. Illetve úgy gondolják, hogy az előbbiből gond nélkül levezethetik az utóbbit, és ha az előbbi botrányos, akkor előbb vagy utóbb a műve is az lesz. Más egyetemi tanárként nagypublicisztikában vizsgálja az alkotók büntetőjogi felelősségre vonásának lehetőségét. Miközben az előadás sikeres, a nézők Szegeden felállva tapsoltak, a művészek elégedettek. Akik látták, azoknak ezerféle véleményük van, ezekkel jól meg is szórták a médiateret, vagyis az előadás hatása le se tagadható. Így aztán él és virul az István, a király, s tán a kereszténység és a magyar történelem sem kapott halálos sebet. Pedig mindhármat akár vitrinben is tarthatnánk, hogy még véletlenül se jussanak illetékes kezekbe.

Az a jó ebben, hogy a tüntetés szervezőit semmi se győzheti meg arról, hogy a farmeres István nem blaszfémia. Semmi sem győzheti meg, hogy a kultúra szerepe nem az, hogy a kijelölt értelmezésekből válasszon ki egyet, hanem hogy folyamatosan tágítsa a lehetséges értelmezések körét. Akár provokáció árán is (ha egyáltalán erről beszélhetünk.) Semmi sem győzheti meg őket arról, hogy az öncélú provokáció ugyanakkor a művészetben felületes trükk, ötven év múlva hosszú lábjegyzetek kellenek majd ahhoz, hogy miért is látták ezt annak idején felháborítónak. És arról sem győzné meg őket senki, hogy a kultúrában nem ők, hanem az idő a legnagyobb úr. Az rostál, ítél, feltámaszt vagy elemészt. Ad távlatot vagy szűkít nevetségessé.

A politika szélein a kultúra eleve ürügy, szobaszerviz és kupleráj, ahol a kuncsaft ízlése dönt. Csak annak drukkolhatunk, hogy ez a felfogás ne szivárogjon beljebb, mint ahogy ennek is látjuk ma már nem egy jelét. A legszomorúbb mégis az, hogy a normalitás lassan közönnyé fordul, a hisztéria pedig mindennapos gyakorlattá válik. Amikor vezető tisztségben lévő politikusokat kell győzködni a szólás és a kultúra szabadságáról, az még csak tünet. A betegség hírnöke. Ez a jó hír. A rossz, hogy az ilyesfajta kór pillanatokon belül pusztítóvá válik. És akkor már nem lehet nem figyelni. Azokra, akik úgy akarták megvédeni legfontosabb értékeinket, hogy mondjuk bocskaiban feszítve lehetetlenítették el. Mert képtelenek voltak felfogni az alapszabályt, miszerint a legkényesebb dolgokat csak úgy lehet megvédeni, ha csöndben hagyjuk, hogy saját szabályaik szerint működjenek. A nagyvonalúság hiánya ezért is árulkodó. Aki a saját szája íze szerint próbálja kordában tartani a szólás és kultúra szabadságát, az már nem a fenntartásra, hanem zsarnokságra vágyik. A sajátjára természetesen. Hiszen minél műveltebb valaki, annál jobban hagyja. Kár, hogy az állítólag védelemre szoruló történelmet nem ők írják.

Jelenet a szegedi István, a királyból