Nemzetközi tanulmányok igazolják, hogy azok a gyermekek, akik rendszeresen sportolnak, nemcsak egészségesebbek lesznek, hanem okosabbak is. 

A felelősség azt írja elő, hogy teremtsünk meg minden lehetséges feltételt ahhoz, hogy gyermekeink több esélyt kapjanak a jövőbeli sikerekre – Orbán Viktor mondta ezt nemrég az adókedvezményből (tehát a felcsúti stadionhoz hasonlóan közpénzből) épült tamási sportcentrum avatásán. Részletesen ecsetelve, miért bölcs az állam, ha a sportba tereli az adóspórolásra vágyó vállalkozók pénzét, mondjuk az oktatás vagy a felzárkóztatás helyett.

Nem tudjuk, milyen tanulmányokat olvasgat Orbán, az viszont bizonyos: könyvtárnyi szakirodalom támasztja alá, hogy a legnagyobb hatásfokkal megtérülő társadalmi befektetés a korai fejlesztés – aminek klasszikus intézménye a hungarikummá minősített Pető-módszerrel dolgozó Pető Intézet (vagy a hasonló profilú és hasonló pénzügyi gondokkal küzdő Dévény Anna Alapítvány). A gazdag országok gazdagsága sokszor éppen abból fakad, hogy csak olyasmire adnak pénzt (arra viszont eleget), amire érdemes: mi sokkal többet költünk mozgáskorlátozott honfitársainkra (egyenként, a bölcsőtől a koporsóig), mint mondjuk a svédek – részben éppen azért, mert a korai fejlesztés hiátusai miatt esélyt sem kapnak rá, hogy később nettó befizetői lehessenek a közös kasszának –, és egyre kevesebbet például a Pető Intézetre (bár most az azonnali összeroppanás megelőzésére került némi aprópénz).

Amúgy a Petőben folyó munka korántsem problémamentes: ami kívülről heroikus küzdelemnek hat, az belülről olykor visszaélésnek tűnik a sérültek és családjaik kiszolgáltatottságával vagy a dolgozók, illetve a konduktornak tanulók hivatástudatával. De a mostani, évtizedes előzményű krízis nem erről szól: az államigazgatás döntéshozó szféráiban – bár bekebelezték az intézményt – egyetlen ember sincs, aki érdemi szakmai kontrollt tudna gyakorolni felette (ezért is volt teljesen értelmetlen államosítani – hacsak nem az ingatlan vagyon lenyúlása volt az igazi cél).

Államunk és kormányunk a világszerte híres Pető-szisztémából mindössze annyit értett meg – azt viszont sűrűn gyakorolja is az államszervezés minden területén –: így vagy úgy, de mindenki rávehető, hogy azt csinálja, amit a többiek. Az orbáni társadalompolitika általában is nélkülözi a differenciált megközelítést: ars poeticája szerint fölösleges mindenféle Pető- meg Dévény-módszerekkel vajákolni, küldjük inkább focizni a srácokat. Az önmeghatározása alapján keresztény és nemzeti kormányzat ezen a téren éppen annyi empátiát és felelősségtudatot tud felmutatni, mint az aluljáróban ácsorgó huligán, aki a spasztikus izomzata miatt kacsázva lépegető gyereknek – viccesnek gondolva magát – odaszól: „Ne cselezz, add be!” Ez az igazi hungarikum: mások nemhogy utánozni, de még felfogni is képtelenek.