17-én láttam az előadást. Megrázó és megdöbbentő volt. Nem azért, mert sokkal mélyebb és sokrétűbb, mint korábban. Nem azért, mert valódi drámát rendezett a rockoperából. Azért mert Alföldi új nézőpontból, Koppány magyarjainak nézőpontjából mutatta meg az eseményeket.

Igen, Alföldi a korabeli magyar nép nézőpontjából láttatta a sorsunkat.

Ebből a nézőpontból érthetők a képek, a szimbólumok, melyek persze nem szokványosak. A törzsi kultúrában élő magyaroknak idegen volt a német királyi ház, a fejlettebb kultúra. Mai asszociációkat is keltve ezért az „idegen” menyasszony Mercédesszel érkezik. Tétova kézfogásuk, a bizonytalanság pontosan kifejezi a kort. Akkoriban jó, ha festett képet láttak előtte egymásról. Itt két idegen ember találkozik, akik közül az egyik valami barbár ország jövőbeni uralkodója lehet. A törzsi magyarokat erőszakkal kényszerítették az új hit felvételére. Elképzelhetjük, hogy micsoda trauma volt ez! Feladni az ősi hitet? Az maga az ősbűn. A kor emberei a papokat valóban hadseregként láthatták, a keresztet fegyverként. Ahogy Koppány énekli: pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát. Ezt gondolta a nép is. Ezért jó szimbólum a kommandós. A mai világban jobb, mint ha páncélos lovag jelent volna meg (melynek öltözete legalább olyan félelmetes lehetett a kor egyszerű embereinek, mint ma a kommandós egyenruha).

A darab tele van a helyzet drámáját és mélységét feltáró finom részletekkel. A hatalmi harc mögött érezhető a kényszer és a vezetők kiszolgáltatottsága is, sodorják őket az események, a mögöttük álló tömeg. Nem tehetnek mást.

A bezáródó korona számtalan asszociációt kelt! Az egyik nagyon fontos az, hogy a kor magyarjainak börtönt jelentett a rájuk kényszerített vallás jó ideig.

Az hogy ez megtörtént, tény. Az, hogy nem békével, hanem erőszakkal, tűzzel, vassal, felnégyeléssel történt, tény. Az igazi művészet ezerféleképpen tudja szimbólumokban kifejezni az ilyen drámát kísérő érzelmeket. Én ebből az ezerből nagyon sokat láttam a darabban, ám nem láttam közvetlen aktuálpolitikát (az unom a politikát ismétlésének kivételével).

A napi politika hatásai inkább a nézők fejéből vetültek rá az előadásra. Abszurd módon azok, akik lelkük mélyén inkább Koppányt ünnepelnék, és az ősmagyarokat, azért támadják Alföldit, mert megmutatta a kor magyarjainak végtelen fájdalmát, a keresztény állam születésének kínjait. Vagy észre sem vették?

Azok pedig, akik a kereszténységet fontosnak tartják, most a megtartó hit idealizálását kérik számon, és a valóság bemutatását keresztény gyalázásnak tekintik.

Mindannyian tudjuk, hogy ennek kellett történnie, a megmaradás érdekében, de jobb, ha érezzük és tudjuk, ez nem volt diadalmenet. A szent ünnep nem attól lesz szent, hogy úgy teszünk, mintha nem így lett volna. Attól lesz szent, hogy tudjuk, átérezzük, ami történt, és mégis elfogadjuk a következményeket!

József Attila szavaival: „A harcot, melyet őseink vívtak békévé oldja az emlékezés.” Nem az eltagadás, nem az idealizálás, hanem az emlékezés.

A természeti népeknél, törzseknél szokás volt, hogy ha valami drámai, vagy jelentős esemény történt velük, azt újra és újra eljátszották. Belebújtak a szerepekbe, a történetbe. Újraélték közösen az eseményeket. Így szabadultak meg a zavaró, nyugtalanító érzelmektől, így dolgozták fel, így tudták elfogadni.

Az ember, a közösség érzelmi világa ma is ezt igényelné, ebben nem változtunk. Ez a saját múltunk valódi feldolgozásának útja! Ezért volt megrázó, ezért volt katartikus az előadás, a katarzis maga!

* A szerző orvos, coach, a Modern Magyarország Mozgalom alelnöke.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.