De! Kell! - Alföldi Róbertnek és az István, a király társulatának
Kedves Alföldi Róbert! Kedves alkotói társulat!
Amikor augusztus 20-án véget ért az önök új darabjának tévéközvetítése, első lelkesültségemben azt írtam a Facebookon: „Alföldi Istvánja hosszas méltatást kíván, és lesz is. Most csak annyit: kiváló”. Most van itt a „hosszas méltatás” ideje, amikor Budapesten kétszer is eljátsszák az új István, a királyt.
Előrebocsátom: az alkotói társulatból senkit sem ismerek, s mint zenei/ színházi ügyekben kívülálló, egészen más foglalkozást űző (ám a két műfajt igazán szerető) fordulok önökhöz.
Önök nagyon szépet és maradandót alkottak!
Amikor először néztem végig, akkor is ezt gondoltam, de kontrollálandó magam még kétszer megnéztem a felvett előadást. Ezzel persze helyzeti előnyben vagyok azokkal, akik csak egyszer látták, vagy ahogyan sok bírálatban olvastam: egyszer sem, mert a kritikusnak öt perc után felment a pumpája, és nem nézte tovább. Nos, azt mondhatom, véleményem az első benyomáshoz képest mit sem változott.
Gyönyörű előadásnak tartom, teljesen függetlenül attól, hogy helyenként hamis volt-e az ének, milyen tempóban játszott a zenekar, meg egyáltalán. De mielőtt ezt részletesebben elmondanám, engedjék meg, hogy felidézzem a mű körül kialakult – fogalmazzunk finoman – polémia néhány fontos momentumát.
Ami a mű körül történik, nem új jelenség, dramaturgiailag nem különösebben tér el attól, ami általában nálunk történni szokott. Ennek lényegét reagálási versenynek nevezném, ami azt jelenti, hogy egy hír felbukkanása után anélkül, hogy annak mélyebb értelméről meggyőződnénk, máris igyekszünk rá reagálni. Ez persze emberi igény, ráadásul korigény: mindenről gyorsan, lehetőleg azonnal szeretnénk nagy indulati töltéssel, olykor pártos svunggal nyomatékosított ítéletet mondani. Ez összefügg egy még általánosabb jelenséggel: a hírfogyasztás szokásai megváltoztak: a hírcsatornák már régóta nem azt hirdetik, hogy „tükrözik a valóságot”; a tárgyilagosság látszata is kiszorulóban van az életünkből. Valamit persze tükröznek belőle, de a lényeg azon van, hogy sokszor teljesen ellenőrizhetetlen hírek kelnek önálló életre, s nem mindig derül ki róluk az esetleges hamisság. Remélem például, hogy Szíria esetében nem kacsahírre mozdul a nemzetközi közösség, mint anno Irakban.
Egy színdarabnak látszólag semmi köze a hírekhez, de döbbenetes módon az emberek gyakran ugyanúgy viszonyulnak hozzá, mint egy információhoz. A gyorsreagáló „korigény” azonnal rásütötte az önök produkciójára is, hogy keresztényellenes, nemzetellenes, nemzetgyalázó (ezeket a szavakat olvastam a leggyakrabban). Ez a korigénynek bizonyos jobboldali körökben megjelenő tünete. A bal- és a liberális oldalon inkább némi zavar mutatkozott, bár egy héttel az előadás után több ide sorolható szerzőnél olvastam, hogy a mű amolyan nemzeti giccs, meg hogy szakmailag is micsoda baklövések voltak, és így tovább.
Ezek így, együtt kiadják a megszokott koreográfiát, ami mindig előjön, amikor az indulatok felkorbácsolására „alkalmas” téma, mű stb. kerül terítékre. Ennek a dramaturgiának az is a jellemzője, hogy – a minden csoda három napig tart jegyében – rövid idő alatt lecseng, hogy aztán egy következő „ügy” felbukkanásakor minden ugyanúgy folytatódjék, mint addig.
Az önök kiváló darabjának is át kell tehát esnie ezen a szakaszon. A kérdés azonban számomra az – s ezért írom ezt a levelet –, hogy történhetne-e másképpen is? Van-e esély arra, hogy az önök István, a királyának legyen valami – hogy is mondjam – az egész magyar közéletbe „visszaforgatható” tanulsága?
Nos, az új István, a király alkalmasnak tűnik arra, hogy kiindulópontja legyen bizonyos tanulságok levonásának. Kérem, művészként se rettenjenek el a tanulság szótól.
Kezdjük azzal, ami miatt előadásukat nagyra értékelem: önök egyszerűen csak elmesélnek egy történetet, s van bátorságuk, hogy az eredeti történetet zárójelbe tegyék (ki tudja, mi történt valójában, sőt megkockáztatom: kit érdekel, hogyan történt valójában) s elmeséljék a magyar rendszerváltás történetét. De – s ez kulcskérdés – mindezt úgy teszik, hogy nem állnak egyik fél mellé sem (noha persze van rokonszenvük), hanem bemutatnak nekünk egy folyamatot vagy egy mechanizmust. Az én narratívámban ez a darab legfontosabb mondanivalója, amely jóval túlmutat a már említett „pártos” értelmezéseken, sőt tulajdonképpen pontosan ennek gyökereit igyekszik megragadni. Ebben a folyamatban az „ősegység” az alap, amitől eljutunk a szétszakadásig, majd pedig (bocsánat a hasonlatért) olyanféle „reménységgel”, ahogy Andrej Tarkovszkij ajánlja az Áldozathozatal című filmjét, önök is egy víziót állítanak elénk Magyarország lehetséges jövőjéről (azzal a bizonyos ráccsal, ami azonban korántsem egy cella zártsága szerintem).
Sok kritikusnál olvastam a rendezői koncepció végiggondolatlanságáról, mások az egész koncepció létjogosultságát vitatják, a fent már említett dehonesztáló jelzők kíséretében. Nos, szerintem a koncepció nagyon is végiggondoltan bontakozik ki arról, hogyan és miért következik be szakadás egy közösségen belül, és most mi következik ebből. A darab első részében a későbbi ellenfelek szinte minden jelenetben együtt szerepelnek. Amikor például megérkezik Gizella, István Bajorországból importált feleségjelöltje, ennek Koppány és emberei is tanúi, hiszen ott állnak a színpad koronarészében. Később is rengeteg gesztussal fejeződik ki az összetartozás, az, hogy itt nem eredendő ellenfelekről, hanem egy természetes emberi közösség/rokonokság tagjairól van szó. Géza halála után tetemét István és Koppány együtt viszi.
Miért fontos ezt hangsúlyozni? Azért, mert önök egyáltalán nem azt vagy nem csak azt akarják megmutatni, amit az 1983-as verzió (ha azt akarták volna, miért is kellett volna új értelmezés), hogy itt a pogány múlt és a modern jelen áll szemben egymással. Hanem azt, hogy van itt egy közösség, amely egy tőről fakad, amelynek egy ideig azonosak voltak a céljai. A darab az én szememben arról a párját ritkítóan érdekes folyamatról szól, amikor az „egység” állapotát valami megrázkódtatja. Megrázkódtatja, mert valami újjal találkoznak, olyasmivel, ami veszélyezteti az „ősegységet”. És akkor bizony a történet főhősei megzavarodnak, egészen másképpen kezdenek el viselkedni. Azt hiszem, egyáltalán nem belemagyarázás (de ha az is, ez az én verzióm), mert hiszen az önök egész értelmezése erről szól: a magyar rendszerváltás épp így indult. Konszenzusosan. Egy új kihívásra (a demokrácia és a piacgazdaság kihívására) úgy tűnt, csak egyféle válaszunk lehet. Aztán a konszenzusból az lett, ami lett. Ez a darab tehát nem a kereszténység felvételéről, hanem a közös identitás elvesztéséről szól. És arról, hogy vissza lehet-e, kell-e találni ehhez.
Gyönyörűek azok a jelenetek, amelyek ennek a folyamatos identitás helyreállítási kísérletről szólnak. Réka (Tompos Kátya) szerepe végig ilyen. De a rendezői koncepció ilyenné alakítja a „művére figyelő” és „feltámadva békéltető” Géza (Blaskó Péter) szerepét is. Külön köszönet Alföldi Róbertnek, amiért a Gyászba öltözött csillagom című kultuszdalt Blaskóval énekelteti el. Aki odáig jut el, hogy ez a darab nemzetgyalázó, annak csak ezt az egy dalt ajánlom. Csak ezt az egyet. És gyönyörű a koppányi tábor kétségbeesetten tépelődő fanatizálódásának bemutatása is – nekem Koppány (Stohl András) énekhangjával sincs semmi bajom, nem is beszélve arról az elképesztő szuggesztivitásról, ami belőle árad.
Ha tehát tanulságokról beszéltem, az annyi, hogy Magyarországon lassan eljöhet az idő, a közösségi identitások akár művészi újravizsgálására. Régóta mondom (s az a cég is, melynek képviselőjeként most ezt a levelet írom), hogy Magyarországon a rendszerváltás utáni két évtizedben szétesett vagy meg sem teremtődött egyfajta demokratikus társadalmi kohézió, s lassan látnunk kell: pontosan ennek hiánya miatt is eszköztelenek vagyunk a nyugati demokráciákkal való versenyben. Kedves Alföldi Róbert, kedves társulat! Az önök darabja elmeséli nekünk a szétesés folyamatát és ugyanakkor reményét fejezi ki, hogy lehetne másképpen is. Ez egyelőre nem több mint remény, de igazuk van. A társadalmi kohézió meg- vagy újrateremtése immáron első számú feladat.
* A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
