Viszonylag kényelmesen is érezhetném magam. Az István, a királyt már ’83-ban sem bírtam, illetve azért egy kicsit, mert szerepelt benne Nagy Feró, aki akkoriban olyan betiltott féle ember volt, én meg 14 éves, aki izgul az ilyen betiltásokra.

De a Jézus Krisztus Szupersztárt sem állhattam soha, a Hairt meg pláne, és a nemzeti romantikus, didaktikus drámairodalom sem bírt megfogni, mit szerettem volna az Istvánban? Egyébként, bár ez szinte mindegy, Alföldit sem bírtam soha, magát a figurát nem, a tévés szereplései inkább irritáltak, színházi rendezései nem is érdekeltek soha.

De ami most itt zajlik körülötte, az… hát, fogalmam sincs, micsoda. A legfinomabb és legoptimistább verzióm: az abszurd humornak olyan magas foka, amit még a Monty Python sem közelít. A legutóbbi fejlemények már csak ebben az esztétikai paradigmában értelmezhetőek, mondjuk, amikor az ismert publicista kitagadja saját művéből a szerzőt, amiért az úgy értelmezi a darabot, ahogyan mindig is értelmezte.

Elmagyarázni sem bírom. Ők maguk sem értik. Mindegy. És a patetikus gesztusok emellé! Nyílt levelek, megtagadások, felszólítások. Pedig más nem nagyon tud kiderülni a dologból, mint hogy az ország lakosságának riasztóan nagy százaléka képes bizonyos politikai törésvonalak mentén magából kikelve buzizni.

A kocsmai esztéták cizellált gondolatmenetei (óh, teli van velük a minden korábbinál tágasabb médiatér!), tudniillik, hogy szabad-e farmernadrágban ábrázolni egy honfoglaló magyart, amikor nem is volt még farmernadrág, amikor a magyarok hont foglaltak, ugyan riasztó állapotokat jeleznek, de hát ilyenek mindig lesznek, ezek az emberek szoktak bármikor jobbat rajzolni Picasso krikszkrakszainál, Kurtág György nevét csak röhögve ejtik ki, ha ismerik egyáltalán.

Ennek a sztorinak minden apró részletén van legalább egy dupla csavar: éppen a művéből kiátkozott szerző, Szörényi Levente érvelt nem is olyan régen ezzel a kocsmai esztéta-módszerrel, amikor egy holokausztfilm forgatása ellen tiltakozott valami szívcsakrás okból, mondván, a Pilisben sosem volt koncentrációs tábor, tehát történelemhamisítás, ha ott lágerjelenetet forgatnak. Püff.

Ha mondjuk Alföldi (és Szörényi) épp ellenkezőleg értelmez, és a fináléban mégis az új rend apoteózisát daloltatja, ugyanekkora köcsögözés, buzizás, libsizés lett volna a vége, mert akkor meg a hagyományos magyar értékek, a tarsolylemezes trúság van elbuktatva, az idegenszívűek meg tort ülnek, ugye. Ez van, ha a nemz. rom. vulgárpolitika szánalmasan primitív eszközeit használjuk egy mű (vagy bármi) megfejtésére. Mindig erre jutunk. Kiszámítható végeredmény, tessék beröffenteni a buzizógépet.

Már ’83-ban is volt legalább két-két (inkább több tucat) egymásnak ellentmondó értelmezése a rockoperának. Volt, aki a kádárizmus sunyi és giccses dicshimnuszának vélte (az idegen erő élén idegen ideológiával győzedelmeskedő István-Kádár), volt, aki éppen ’56 bátor allegorikus földolgozásának (Koppány-Nagy Imre), volt, aki a nemzeti ébredés pillanatának tartotta, volt, aki a belesimulás himnuszának. Csak akkor még nem buziztunk vörös fejjel egymásra. Ennyit fejlődtünk legalább.