A rabszolgaság eltörlésének századik évfordulóját ünnepelték ötven éve, amikor Martin Luther King jr. a washingtoni Lincoln Memorial lépcsőjén negyedmillió türelmesen türelmetlen ember előtt tizenhatodik (!) szónokként elmondta tizenhét perces „álombeszédét”.

Ez a beszéd nem az álommal kezdődött, hanem a feketéket fölszabadító százéves pillanat, a „boldog hajnalhasadás” magasztalásával. És azzal folytatódott, hogy a feketék száz évvel később sem szabadok. Már nem rabszolgák, még nem szabadok. És e tények nem rombolják le egymás jelentőségét. A különbség a rabszolgasághoz képest, a különbség a szabadsághoz képest egyaránt és egyszerre jelentős.

Ezt King tiszteletes úgy tudta érzékeltetni, hogy az „egyrészt” nem hatástalanította a „másrészt”. Hanem fölerősítette. Nem lélekölő „hiába voltként”, hanem lélekerősítő „nagyszerű voltként” hatott a felszabadítás emléke. Innen vette lendületét az a beszéd, melyet Amerika történelmének leghatásosabb szónoklataként tartanak nyilván. A polgárjogi mozgalom, mely az ötvenes évek közepétől kezdve hatalmas és hatásos erőszakmentes akciókkal „tematizálta” az amerikai közéletet, ötven évvel ezelőtt a csúcspontjára ért, és a hatvanas évek közepére a rabszolga-felszabadítással összemérhető eredményeket hozott.

Megszűnt az apartheid, az intézményes kirekesztés, az alsóbb rendű állampolgári státusz, lezárult a lincselések kora. Elismertetett, hogy a nemzet pozitív megkülönböztetéssel tartozik a negatív megkülönböztetés ezernyi formáját elszenvedett és elszenvedő polgárainak, a mélyből indulóknak, és, ahogy azt King tiszteletes mindig hangsúlyozta, nem csak a feketéknek!

Ma törvényes és formális diszkrimináció nincs, informális, társadalmi diszkrimináció van. Módos, fekete középosztály is van. A feketék nagy része viszont továbbra is „az anyagi jólét nagy óceánjának a közepén a szegénység magányos szigetein él”, ahogy King 1963-ban fogalmazott.

A feketék között kétszeres a munkanélküliek aránya. A fizetésük minden szinten közel negyedével marad el az azonos képzettségű fehérekétől. A fekete családok átlagjövedelmét 2009-ben évi nyolcmillió forintra tették. „Nekem legyen mondva” – gondolhatja a kedves olvasó, de nem gondolná, ha ott lenne fekete, ahol a fehér családok átlagjövedelme 13 millió forint. Folytathatnánk a hátrányok sorolását a közszolgáltatásokkal, az oktatással, az infrastruktúrával stb., stb., és bevégezhetnénk a gettóvilággal. Ezt a jelent kellene most olyan önerősítő módon összekapcsolni a múlttal, ahogy King tudta.

Kingék polgárjogi mozgalmának volt három számunkra kivált fontos sajátossága. Egy: igen sok fehér vett benne részt. Kettő: az emberjogi és a szociális követelések egységben álltak. Kingék tudták és hirdették, hogy ezeket szétválasztani nem lehet. Három: Kingék szemben álltak mindenféle fekete öncélúsággal, szeparatizmussal. Az integrációt hirdették. King így köszöntötte a közönségét: „Boldog vagyok, hogy együtt lehetek veletek a mai napon, mely úgy fog bevonulni a történelembe, mint nemzetünk történetének legnagyobb szabadságtüntetése.” Nem a feketéké. A haza egészéé. King álmában fekete és fehér gyerekek és felnőttek játszanak, élnek, dolgoznak együtt. Az álom lényege az együttlét mint az ország életének normális formája.

Kinget több Amerika vette körül. A polgárjogi követeléseket a törvényhozásba átemelő Kennedyeké. És Hoover FBI-áé, mely Kinget lehallgatta, nemzetbiztonsági veszélynek tekintette, mindent megtett a lejáratásáért, és még öngyilkosságra biztató levelet is küldetett neki. Az élet bonyolult: a lehallgatási engedélyt Robert Kennedy igazságügy-miniszter írta alá, elnök bátyja tudtával. És volt még az az Amerika, mely mindhármukat meggyilkolta.

Barátkozás Martin Luther King viaszszobrával