Augusztus második hétfőjének délutánján sokkolta a lakosságot a Kormányzati Információs Központ közleménye. Innen lehetett megtudni, négy nappal a baj megtörténte után, hogy a miniszterelnök rendkívüli vizsgálatot rendelt el a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktató Kórházban történt sorozatos koraszülött halálesetek miatt. Orbán Viktor döntése nemcsak az egészségügyi ágazat csúcsvezetését, hanem az ügyészséget is mozgósította.

Ma még nem tudható, hogy miért és milyen adatok alapján avatkozott be a miniszterelnök ebbe az ügybe. Miért vártak négy napot a bejelentéssel a hatóságok, miért titkolóztak, akárcsak a csernobili katasztrófa után az egykori Szovjetunióban? Hogyan történhetett meg egy 400 millió forintból frissen műszerezett speciális osztályon, hogy rövid időn belül kilenc kis súlyú újszülöttet vesztenek el? S mire véljük a zavaros, találgatásokra okot adó megnyilvánulásokat? A miskolci koraszülöttosztályon történteknek arra kellett volna késztetniük az egészségügy vezetőit, hogy a valóság tükrébe nézzenek. Arról kellett volna beszélniük, amit látnak és nem arról, amit gondolnak. A kormányzat egészségüggyel kapcsolatos kommunikációja eddig szinte hézagmentesen elfedte az ágazat súlyos működési zavarait. Most azonban megtört ez a kommunikációs varázs. A kulcsfigurák ijedtükben össze nem hangolt nyilatkozatokat tettek. Az ijedtséget nyilván a miniszterelnök beavatkozása okozta.

Úgy tűnik azonban, lassan visszatérnek a megszokott kommunikációs mederbe és igyekszenek elterelni a figyelmet az esetleges intézményi mulasztásról. Hallani kivédhetetlen fertőzésekről (s ha csak a gyanú megalapozott, miért nem állították le azonnal a betegfelvételeket?). Felelős lehetett az extrém kánikula, mondják mások (de ha így van, akkor kérdés, működött-e a légkondicionálás?). Olyan írások is napvilágot láttak, amelyek azt hivatottak alátámasztani, hogy a korai szülés valójában a romák ügye. Azon túl, hogy ez durva rasszizmus, még az igazságot is torzítja. Azért,mert Északkelet-Magyarországon drámaian emelkedik a mélyszegénységben élők száma. Védőnők jelzéséből tudjuk, hogy egyre több az olyan asszony, aki már az alapvető higiénés dolgokkal sem törődik, nem jelenik meg terhesgondozáson.

A vizsgálat és nyilvánossága eddigi menetében együtt van a sumákolás, a maszatolás, a hatalmi allűrök fitogtatása, a szerecsenmosdatás, csak a nyílt beszéd hiányzik.

Ne legyenek kétségeink: nincs ma olyan egészségügyi szervezet, amely véleményét, megállapításait a kormánytól függetlenül tehetné meg. Az összes vizsgálatba bevont szervezet felett az egészségügyi államtitkár gyakorol felügyeleti jogokat. Nem valószínű, hogy bármelyik vizsgáló az államtitkári elvárásoktól eltérő véleményt nyilvánítana. Az elmúlt három évben létrehozott hatalmi centralizáció válságtüneteinek lehetünk tanúi. A csúcsvezetők nem csupán a szakmai autonómiát sértették, de átléptek a megyei, területi szintű szervek hatáskörén és mindent kézi vezérléssel irányítanak. Senki sem tudja, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie. A formai jogi előírások nem fontosak, vagy már nincsenek is érvényben. A minap törölték a rendkívüli halállal kapcsolatos szabályok egy részét, tanácstalanságot okozva rendőrnek és igazságügyi szakértőnek. Nincsenek már szakfelügyelő főorvosok, sőt a közalkalmazottakra sem vonatkoznak a fegyelmi vizsgálat a munka törvénykönyvében rögzített regulái. S azon már nem is kell fennakadni, hogy a szokásos hatósági vizsgálat helyett rögtön kiemelt bűncselekményként nyomoztatnak, mintha a halálesetek halmozódása a koraszülöttek körében az ötvenes évek szabotázs ügyeinek egyike lenne.

Egy szocialista képviselő az Országgyűlés egészségügyi bizottságának összehívását kezdeményezte, talán abban a reményben, hogy ez a testület még sincs a kormánynak alárendelve. Ennek a bizottságnak lenne feladata az egészségügyi kormányzat parlamenti ellenőrzése, az egészségügyi vezetők rendszeres beszámoltatása. Hiú remény azonban ettől a grémiumtól bármilyen erőteljes fellépést várni, hiszen ebben a választási ciklusban statiszta szerepre kárhoztatják. A korábbi gyakorlattól eltérően igen ritkán ülésezik, bántóan kevés minisztériumi előterjesztésről alakít ki véleményt, vagyis nem tölti be küldetését. Az egészségügyi ágazat vezetésének nem kell tartania ettől a bizottságtól. Hogy mi történt a miskolci koraszülöttosztályon és hogy a lefolytatott vizsgálatnak milyen általánosan hasznosítható tapasztalatai lehetnek, azt nem ez a bizottság fogja megállapítani.

Hogy pontosan mi volt a célja a miniszterelnöki közleménynek, ma még nem tudhatjuk, de lehet, hogy Miskolc polgármestere tapintott rá a lényegre, amikor azt nyilatkozta, hogy egy gondoskodó állam segít abban, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban kivizsgálják a sorozatos haláleseteket. A kulcsszó a gondoskodó állam. Lehet, hogy ez az ügy csak annyiban fontos a miniszterelnöknek, hogy bizonyítsa ország-világ előtt, hogy minden pillanatban kész a gyors és határozott intézkedésre. Árvíz, iszapömlés vagy egészségügyi tragédia, egyre megy. A fontos a jó gazdaként, a nemzet atyjaként munkálkodó vezető. Mintha a miniszterelnököt és a kormányt ez a politikai hozadék vezérelné és nem az, hogy érdemi intézkedéseket tegyenek a korai szülések megelőzésére, a koraszülöttek életesélyének növelésére.

Félő, hogy a vizsgálat majd egyszer, amikor már senki nem emlékszik a részletekre, semmitmondó közleménnyel zárul, hivatkoznak a véletlenek szerencsétlen egybeesésére és az illetékesek töretlen bizalmat kérnek tőlünk a hazai gyógyítás iránt. Éppen úgy, mint a becsületben megőszült professzor a kampányhirdetésnek is beillő gyógyszeripari reklámban.

Csakhogy a bizalom biankó csekkjei nálunk elértéktelenedtek. A betegek unják, elegük van abból, hogy az emberi élet a hatalmi politika játékszere. Legyen szó a műtéti várólistákat hosszabbító pénzelvonásokról, a cukorbetegeket érintő korlátozásokról vagy legutóbb a beteg kisgyermekek után járó emelt családi pótlékra jogosultság megnyirbálásáról. Ezt illene tudnia egészségügy mindenkori vezetőinek és természetesen a miniszterelnöknek. Már csak ezért is pontosan és közérthetően meg kell mondani, hogy mi történt, terhel-e valakit felelősség, és ha igen, kiket. S főleg azt, mi a garancia arra, hogy hasonló tömeges tragédiák nem fordulnak elő. Nem utolsósorban a hivatásukat áldozatkészen teljesítő orvosok és ápolók tisztességének védelme érdekében szükség lenne erre.

A szerző volt egészségügyi miniszter

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.