A magyar polgári törvénykönyv 523. cikkelye a következő:

„523. § (1) a) A kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.”

A „meghatározott pénzösszeg”, amit a bank az adós „rendelkezésére bocsát(ott)”, nem lehetett valami másféle pénzösszeg, mint ami az adós számlájára került, hiszen a meghatározott pénzösszeg a rendelkezésre bocsátás tárgya. Ha ez forint volt, a kölcsön csak forintkölcsön lehet, ha pedig svájci frank, a kölcsön összege svájci frank. A devizaalapú kölcsönök esetében ez rendre forint volt. Ellentétben a két szerző állításával, a kölcsön összege nem a svájci frank átváltásából létrejött forintösszeg volt, hanem fordítva: az adós számlájára jóváírt – azaz a rendelkezésére bocsátott – forintösszeg lett átszámítva svájci frankra egy a kölcsön folyósítását követő valutanapon. A szerződésmegkötésekor tehát az egyetlen meghatározott összeg az adós rendelkezésére bocsátott forintösszeg, a svájci frank pedig legfeljebb egy jövőben meghatározható összeg lehet. Az adósnak egy pillanatig sem volt lehetősége felvenni vagy utalni svájci frankot a számlájáról, hiszen a svájci frank nem mint jóváírt összeg, hanem mint tartozás jelent meg a számláján. A fentiekben idézett szöveg, nézetem szerint, nem ad lehetőséget sem arra, hogy a meghatározott összeg eltérjen a rendelkezésre bocsátott összegtől, sem pedig arra, hogy a rendelkezésre bocsátott összeget valami más pénznemben vegyük „nyilvántartásba”, hogy aztán az egyébként bizonytalan módszerrel nyilvántartásba vett összeg alapján állapítsuk meg az adós kötelezettségét. Ha a „meghatározott összeg” eltérhetne a „rendelkezésre bocsát(ott)” összeg pénznemétől, melyiket lenne az „adós köteles… visszafizetni”? Mivel a cikkely erre a kérdésre nem ad választ, a két összeg pénzneme és összege nem térhet el egymástól. Ezért Hanák András elmélete, miszerint a devizahitelnek nem egy, hanem két meghatározott összege van, nem fér el a fenti idézetben.

De a devizaalapú hitel hibás, nemcsak a fentiekben leírt jogi, hanem a fogalom pénzügyi értelmében is. Egy termék hibásnak nevezhető, ha nem felel meg rendeltetésének. A devizaalapú jelzáloghitel rendeltetése nem az árfolyammal való spekuláció, hanem egy ingatlan megvételének finanszírozása. A konstrukcióba épített spekulációs szerkezet azonban ezt a rendeltetést egyenesen meghiúsíthatja. Van módszer a devizaspekulációra, ami csak az árfolyam-ingadozásból adódó profit lehetőségének kiaknázását szolgálja. De egy ilyen rendeltetés oly módú összeházasítása egy egészen más rendeltetéssel, ami ráadásul még a spekulációs célt sem szolgálja (egy 20 éves nyitott pozíciót nem lehet az indokolt pillanatban lezárni), csak egy torzszülöttet hoz a világra. Téves tehát az a megközelítés, miszerint a hiba, ha volt is hiba, az elégtelen felvilágosításban rejlik. A konstrukció, mint az átcsomagolt amerikai hiteltermékek, velejéig mérgező.

Bár a fentiek alapján mindkét szerző további érvelése bukik, érdemes néhány szóval azokra is reagálni. Mindkét szerző szerint nem állja meg a helyét állításom, miszerint a szerződés alapján nem lehet megállapítani egy adott pillanatban sem az adós akkori tartozását, sem a jövőben esedékes tőketörlesztési kötelezettségét. Mindkét szerző szerint a tartozás megállapítható a bank belső dokumentumai alapján, amelyeket a bank az ügyfél kérésére köteles kiadni. De miféle „szerződés” az, ami szerint az egyik fél kötelezettségét csak a másik fél által egyoldalúan előállított és kizárólagos birtokában fellelhető dokumentumok, és nem a szerződésben rögzítettek alapján lehet megállapítani, és azt is csak visszamenőlegesen, de előre nem. Egy érvényes szerződés persze hivatkozhat rajta kívülálló tényekre és tényezőkre, de hol az a szerződés létrejöttéhez szükséges „a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése”, ha az egyik fél akaratát a másik határozza meg? A valóságban a bank az adós számlájáról levon egy összeget, de az, hogy a levont összegből mennyi a kamat, a „kezelés” vagy a deviza-„átváltás” díja, csak egy későbbi időpontban, esetekben 22 nappal később derül ki, amikor a bank az adóst erről értesíti. A kamatot a tipikus devizaalapú kölcsönszerződés nem a szerzők által előadott módon, hanem, hogy az egyik vezető bank szerződéséből idézzek, a következőképp határozza meg:

„A bank a féléves kamatperióduson belül is jogosult a kamat mértékét egyoldalúan módosítani, a bankközi hitelkamatok, a fogyasztói árindex, a jegybanki alapkamat, az állampapírok hozama, az irányadó jogszabályok esetleges változása, illetve a számlavezetéssel kapcsolatos költségei változásának, a banki forrásköltségek jelentős ingadozásának függvényében.”

Ezt nevezi Fazakas úr „Az aktuális kamatlábak, a törlesztési idő és az induló névérték ismeretében… mindig számítható(nak)… a pénzügyek egyik alapképletének számító annuitásképlet alapján”? Megköszönném neki az olyan képességekkel rendelkező alapképletet, amivel a fent idézett súlyozatlan és számszerűsítetlen meghatározás tényezői kiszámíthatóvá válnak. A Ptk. „kölcsön” fogalma tehát pénzügyi szempontból is teljes mértékben helytálló. A kölcsön nem részvény, aminek tőkeértéke változhat. A tartozás tőkeértékének kiszámíthatósága nemcsak az adott pillanatban, hanem a kölcsön teljes futamidejének bármelyik jövőbeli pontján is el elkerülhetetlen feltétel, aminek hiányában a gazdaság a mikro- és a makroszinten egyaránt kiszámíthatatlanná válik. Amikor Fazakas Gergely azzal cáfolja állításom – miszerint a devizaalapú kölcsön terhét nem lehet kiszámítani –, hogy ha így lenne, „minden olyan szabad felhasználású hitelkeretüket hibás terméknek kellene nyilvánítaniuk és törölniük a szerződést, amelyben az adós túlzott mennyiségű hitelt vett fel, félreérti érvem. A termék hibája nem a hitelképesség rossz felmérésében, hanem a devizaalapú kölcsön felmérhetetlen tőkeértékében rejlik. Hiába tudjuk, hogy az adós mennyit tud törleszteni, ha nem tudjuk, mennyivel fog tartozni. Szintén tévesnek vélem Fazakas úr álláspontját, miszerint „A bankok nem az adósok, hanem a saját érdekükben próbálják felmérni, hogy maximum mekkora törlesztést bír teljesíteni a hitel felvevője”.

Egyrészt a bankok a felmérésért rendre hitelbírálati díjat számítanak fel, amiért  ellenszolgáltatással tartoznak az adósnak. Másrészt, az állítás, mint az írás egésze, tévesen fogja fel a bankok szerepét a piacgazdaságban. A sajátos banki tevékenység engedélyezését a törvény feltételekhez köti, ami alapján a bankokat egy arra szakosodott hatóság felügyeli. A bankok egyik elvárt gazdasági szerepe a pénzügyi kockázatok helyes felmérése, beárazása, és a vállalhatatlan kockázatok kiszűrése annak érdekében, hogy a társadalom megtakarításai gyümölcsöző és nem észszerűtlenül kockázatos alkalmazásra találjanak.

A bankok tehát nemcsak saját, hanem betéteseik és a társadalom egészének érdekében mérik fel és árazzák be a kockázatokat, ha a törvény szándékának és írott betűjének eleget kívánnak tenni.

Amikor a magyarországi bankok a devizaalapú hitelezéssel a nemzetgazdaság egészét egy hatalmas, gyakorlatilag lezárhatatlan nyitott devizapozícióval terhelték, amikor az illetékes hatóságok ezt nem fogták fel, a piacgazdaság legfontosabb motorját fojtották le.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára