Félnek az igazságtól. Ez következik a politikusok nyilvánossághoz fűződő kapcsolatából. Mintha arra törekednének, hogy azok száma, akik a sötét, mocskos, manipulatív háromszögben keresik a hatalom jelzőit, megegyezzen a választópolgárokéval. Ha ez a cél, szépen teljesítenek. 

Ezt jelzi, hogy mind többen ábrándulnak ki a demokratikus intézményrendszerből, s idehaza már lényegében azzal dobogós lehet valaki a Ki a kevésbé népszerűtlen? vetélkedőn, hogy a családtagja, a haverja meg a kollégája egyszerre kerül a közvélemény-kutatók mintájába. Ennyi „lájk” elég a sikerhez. Ám az érintettek nem azt a következtetést vonják le a soha nem tapasztalt mértékű bizalmatlanságból, hogy rosszfelé mennek, hanem azt: nem elég gyorsan haladnak az úton.

Ennek bizonyítéka a más országokban a sajtószabadságra fölöttébb érzékeny brit kormány aktuális akciója. David Cameron és csapata nyomást gyakorolt a The Guardian című lapra, hogy semmisítse meg az Edward Snowdentől kapott, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) nagyszabású megfigyelési és adatgyűjtési programját leleplező dokumentumokat.

Teljesítményükre akkor tették föl a koronát, amikor egy terrorizmusellenes jogszabályra hivatkozva feltartóztatták David Mirandát, az újság vezető oknyomozójának élettársát a londoni repülőtéren. Az illetékesek kilenc órán át faggatták a fiatal férfit, s minden elektronikus eszközét elvették.

Természetesen idehaza még rosszabb a helyzet. A sor a médiatörvénytől a közmédiának becézett szervezetig, a pártmédiaholding kialakításától Karas Monikáig tart. Sőt Orbán Viktor a tusványosi úgynevezett szabad egyetemen is arra kérte a szervezőket, hogy segítsenek, ha a kérdések „nem jók”. Hogy a szabad véleménnyel ápolt viszonya nem csupán neki zaklatott, azt jelzi Szanyi Tibor föllépése is. A szocialista politikus olyan független sajtóról tereferél, amelyet párt finanszíroz, továbbá lapszerkesztői tehetségét fölvillantva, a hírműfaj irányába orientálná a kollégákat ahelyett, hogy esszékkel szórakoztatnák magukat. Az efféle nagykoalíciónak akad rajongója szépen, mert a média szabadsága, ugye, az ellenfél bírálatának szabadsága.

Az elöljáró akkor érzi jól magát, ha nyomást gyakorolhat, telefonálgathat, mert ideje megtanulni: nem a politika a rossz, nem a karizma, az ötlet, az intellektus hiányzik, hanem a kommunikációval s az indokolatlanul kritikus médiával van a baj. Ideálisnak azt találnák, ha az ország Párt.hu-vá alakulna, s a kérdéseket a saját sajtóosztályukon fogalmaznák meg, amire láthatunk is ígéretes kísérleteket a tévében.

Mindennek a tetejében azt halljuk: ez a magatartásforma a hatalom természetéből fakad, s e terepen úgyis csak a csöppet gátlástalan „politikai állatok” lesznek sikeresek. Módszereiket meg majd az eredmények hitelesítik. Meglehet, így kell lennie, s csak szánalmas idealizmus többet képzelni erről a világról, de akkor tán ideje lenne kiírni a tanulságot a politikai állatkertté vált demokráciák ajtajára. Nyilvánosság, átláthatóság, sajtószabadság: nincsen hazátok.