Valóban, néhány volt MDF-es politikuson kívül nem találkoztam jobboldali személyiséggel. Joggal kérdezheti az olvasó: érdemes volt-e több száz kilométert autóznom, hogy meghallgassam őket? Erre azzal válaszolhatok: érdemes volt. Nemcsak azért, mert személyesen megismerkedhettem néhány olyan régi politikussal is, akiket annak idején keményen bíráltam, hanem olyanokkal is, akik a jövőben jelentős szerepet játszhatnak az ország életében. Azért is, mert a nézetek elképesztő változatát, kavalkádját ismerhettem meg. Számomra meglepő volt az a néha erős hangvételű, őszinte (de sohasem bántó) kritika, amelyet többen megfogalmaztak a korábbi miniszterelnökök egyes intézkedéseiről, az ellenzék összefogásának gyengeségeiről és gondjairól. A megszólalók nem kerteltek véleményük elmondásában, de semmi jele nem volt annak, hogy emiatt bárki megsértődött volna. Ennek fényében nem értem a (balliberális) sajtóban megjelent fanyalgásokat a rendezvénnyel kapcsolatban. Hogyan marasztalható el az az értelmiségi, aki családjával együtt vállalkozik egy ilyen, nem kevés energiát igénylő találkozó megszervezésére?

Az elhangzottakból az ellenzék vezetőinek kérését emelném ki: arra biztatták ugyanis a jelenlévőket, hogy a jövőben is bátran mondják el véleményüket, tegyenek javaslatokat, és tegyék szóvá, ha bármiben nem értenek velük egyet. Bár a Fidesz jobbratolódásának pillanatától elég közel álltam hozzájuk, de nem emlékszem olyan jobboldali összejövetelre, sem a 2002-es, sem a 2006-os választási vereség után, ahol a párt, a pártok vezetőin (vagy a miniszterelnökön) kívül, a konzervatív értelmiség ilyen nagy számban (30-35-en) (!), kifejthette volna nézetét, elmondhatta volna segítő szándékú kritikáját, esetleg még a teendőket illetően is tehetett volna javaslatokat. Igen, voltak szűk körű megbeszélések az értelmiség kisebb köreivel, mint például a Nemzeti Körrel, a Szövetség a Nemzetért vagy az ezeknél nagyobb létszámú Professzorok Batthyány Körével, de ezek messze nem hasonlíthatók a szárszói rendezvényhez.

Ez már talán azért is meglepő, mert azt aligha állíthatja bárki, hogy az elmúlt három esztendő eseménymentes lett volna. Amikor a konzervatív értelmiség karosszékében kényelmesen hátradőlve figyelhette az eseményeket, a hihetetlen sebességgel végzett törvénykezést, a kormány ellen indított elképesztő nemzetközi médiahadjáratot. Mintha nem ebben a három esztendőben érték volna az ország kormányát korábban soha nem tapasztalt kritikák, nem a környező országok, hanem az Európai Unió különböző bizottságai és a nyugati demokratikus országok politikusai részéről. Ha valamikor szükség lett volna a kormány holdudvarának meghallgatására, a nagy horderejű „reformok” előzetes megvitatására, a különböző területek szakértőinek megszólítására és megszólalására, az bizony ez a három esztendő volt. Ha már a kormány nem volt kíváncsi értelmiségi táborának véleményére, akkor legalább az egyes területek jeles ismerőinek kellett volna felhívniuk a miniszterelnök figyelmét az anomáliákra, az egyes intézkedések veszélyeire, következményeire. Az utókor joggal marasztalja el ezt az értelmiségi réteget, hogy cserbenhagyta Orbán Viktort az általa indított szabadságharcban, hiszen az aligha várható, hogy a politikai karrier előtt álló fiatalok vagy az ismeretlenség homályából a kormányzati munkába bevont polgártársaink bármiben is ellent mertek volna mondani a miniszterelnöknek. Érthető azoknak az idősebb kormánypolitikusoknak az alkalmazkodása is, akik annak idején nem tudtak ellenállni az állampárt csábításának.

Lehetséges persze, hogy ez az egész eszmefuttatás hibás. Megfeledkeznek arról, hogy a mi táborunkban egy elkötelezett konzervatív szellemiségű értelmiséginek egyetlen kötelessége van, a helyeslés, az egyetértés és a részvétel a május 1-jei felvonuláson. Helyesbítek, a Békemenetben! Hasonlóan, mint a rég elfelejtett időszakban, tudomásul kell vennie, hogy a tehetséges vezetőnk tévedhetetlen, egyedül ő ismeri a sikerhez, az EU és a nemzetközi tőke elleni szabadságharc megnyeréséhez, az ország fellendüléséhez vezető utat. És ha mindezek ellenére időnként mégis „kátyúkkal teli” útra tévednénk, és néhányan veszik a bátorságot, hogy erre visszafogott hangon rámutassanak – példaként csak Ángyán professzor-államtitkárnak a földbérletekkel és Dávid Ferencnek a takarékpénztárak államosításával kapcsolatban kifejtett aggodalmára (Népszabadság, július 24.) utalok –, akkor bizony az igaz hazafiaktól könnyen megkaphatják a szabadságharc, a konzervatív kereszténydemokrácia árulójának minősítését.

* A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja.