A mai magyar államvezetés csak balta egyszerűségű válaszokat képes adni arra, ha valahol baj üti fel a fejét a gazdaságban. Egy megoldást ismer, egy megoldóban bízik csak: saját magában. Azt hiszi, hogy egy problémát csak akkor lehet megnyugtatóan megoldani, ha azt ő intézi.

Az ő konkrétan is megszemélyesíthető a miniszterelnökben. Baj azonban sok van, sokkal több, mint amennyi miniszterelnök. Lesz nekünk még ebből elég bajunk. A közszolgáltatások állami, közösségi tulajdonba való visszaterelése vagy inkább visszapofozása is csak addig jó, amíg ebből a rezsicsökkentést látjuk, és nem azt, ami azután következik. De ezek legalább közszolgáltatások. Az acélmű azonban nem az. A világ acélipara nagypályások játéka, ahol tesznek a kétharmadra. Egy állami tulajdonban lévő Dunaferr esélyei olyanok, mint a Felcsútnak a Barcelona ellen. Ráadásul az unió nagyítóval fogja vizsgálni, mikor ad tiltott állami támogatást az Orbán-kormány az acélműnek. És a konkurensek sem lesznek restek erre felhívni a figyelmet. Láttuk, hogy a Malévnél mi lett ennek a vége.

Az acélművel, Dunaújváros ebből fakadó foglalkoztatási problémáival van dolga a kormánynak. A „Bajban van? Megveszem!” mentalitással azonban ez nagyon drága mulatságnak ígérkezik. Ráadásul olyannak, ami tünetet kezel, nem a bajt. A kormány legfeljebb időt tud venni a Dunaferrnek, piacot nem. Acélgolyókkal csak nem focizhatnak a műfüves pályákon, és az azeri baltaexport is kevés lesz.

Óvatosságra inthetné a kormányfőt az is, hogy az acélmű kapcsán hamar előkerül egy családi ügy a régmúltból: az Orbán-bányák dolomitja.