Még ma is hallani a trafikmutyi kifejezést, miután már rég kiderült, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy kis mutyizásról: ami akár jópofa, senkit sem károsító összejátszásra, kölcsönös előnyhöz juttatásra is utalhat. Ezzel szemben már csak azt is, amire eddig fény derült, az intézményesített, törvénybe foglalt, állami korrupció iskolapéldájának, sok sebből vérző állatorvosi lovának tarthatjuk. 

Sokat hallunk arról, hogy OV milyen jövedelemhez juttatta zsoldosait a 400 milliárdos dohánypiac koncesszióinak odaítélésével, majd a számukra megemelt árréssel. Hamarosan bizonyára arról is hallhatunk, hogy a megemelkedő cigarettaárak mennyivel több pénzt vonnak majd el a családok élelmiszerre fordítható (nem rezsi) büdzséjéből.

Ez egy kis lakásos család esetében kitehet annyit, mint amennyit a házaspár a kormány legnagyobb jótéteményének hirdetett rezsicsökkentéssel megspórolhat. Azok számára, akik rőzsével fűtenek a szegénysoron, és villanyt is csak egy hatvan wattos égő erejéig használnak, a megemelkedett cigarettaár a rezsicsökkentésnek akár a tízszeresét is kiteheti.

Persze mondhatjuk, hogy akik családjuk létfenntartása rovására vesznek cigarettát – vagy csak nem akarnak bemenni a nemzeti dohányboltba: nem akarják a Fidesz legújabb oligarchafiókáit hizlalni –, mondjanak le a dohányzásról. Ha mindazok, akik ezt meg akarnák tenni, meg is tennék, csődbe vinné az egész dohányipart. Ettől azonban nem kell félniük az emberek egészsége árán gazdagodóknak: jövedelmük biztosítva van, amíg fenn tudják tartani a nikotinfüggőséget, és minden új nemzedék jelentős részét függővé tudják tenni.

Ez irányú törekvésükre van történelmi példa: miközben a Big Tobacco vezetői eskü alatt állították egy kongresszusi meghallgatáson, hogy a nikotin nem okoz függőséget, Philip Morris megbízta a kiváló fiatal tudóst, Victor DeNoble-t, hogy gazdagon felszerelt, szigorúan titkos laboratóriumában tanulmányozza a függőséget kísérleti állatokon. Majd fejlesszen ki olyan cigarettát, amelynek maximálisan addiktív a hatása, de lassabban öli meg azt, aki nem tudja letenni, hiszen a menthetetlenül függő a legjobb vásárló, aki nagy értéket képvisel a dohányipar és -kereskedelem számára. Cinikus hozzáállás volt, de bevált: a patkányok minden másról megfeledkezve a pusztulásukig nyomkodták a felszerelés adagolóbillentyűjét, hogy hozzájussanak az anyaghoz, amely függővé tette őket.

Végül is Philip Morris lebukott: pereket vesztett, míg az oknyomozó újságírás egyik legnagyobb diadala kötődik ehhez az ügyhöz, amely –a „megtért” Victor De Noble-nak köszönhetően is – fontos szerepet játszott a cigarettázás káros hatásának széles körű felismerésében. Ennek ellenére a mögött, amit a dohányipar és kereskedelme tesz jövője biztosítása érdekében, mindmáig az áll, miként tudják fenntartani a nikotinfüggőséget, és miként tudnak új nemzedékeket függővé tenni.

Évtizedeken át az utóbbit úgy érték el, úgy vették rá a fiatalokat a dohányzásra, hogy reklámjaikban a cigarettázást férfiasnak, szofisztikáltnak vagy éppen szexisnek mutatták be, dollármilliárdokat költve reklámkampányokra, óriásplakátokra, cigarettafüstöt pöfékelő cowboy hatalmas transzparensére. A reklámok korlátozásával, majd teljes tiltásával sok zseniális megoldás született a tiltás megkerülésére, de talán világviszonylatban is a legzseniálisabb a nemzetidohánybolt-hálózat, hiszen ezek még sok óriásplakátnál is nagyobb méretben és hatásosabban hívják fel a figyelmet a dohányzásra.

Különösen figyelemfelkeltő a szalkszentmártoni kis kockaház, amelynek két, utcára nyíló ajtaja fölött egy-egy cégtábla díszeleg, amely formájában és elhelyezésében is megfelel a Nemzeti Dohánykereskedelemi Nonprofit Zrt. arculatkialakítási „javaslatának”. Mint ahogy a falból kinyúló, még figyelemfelhívóbb két cégér is. Mind a négyen láthatjuk a NEMZETI DO-HÁNYBOLT feliratot. Mi más lenne ez, mint a dohányhirdetés tilalmának kijátszása? És van vagy lesz 5-6 ezer ilyen óriásplakátnak megfelelő arculat országszerte, általában a legforgalmasabb helyeken.

Magát az arculatot nem lehet teljesen egységesíteni, mert az üzlethelyiségek homlokzata a legtöbb esetben adott. Viszont a cégér és cégtábla színezete uniform, és az előírt erős színek közül a legnagyobb felületet betöltő Pantone477Cbarnával eddig szinte sosem találkoztunk nyilvános környezetünkben. Így egyediségében alkalmas arra, hogy úgy kondicionálja cigarettasóvárgásra a már dohányfüggő embereket, mint ahogy Pavlov nyáladzó kutyái a csengő hangjára kondicionálódtak.

Na de hogy lehet ezzel az óriásplakát-arculattal dohányzásra bírni amég nem függőket, az új nemzedékeket, ami hosszú távon létfontosságú a dohányipar számára?

Sok, erre irányuló jelet láthatunk a zrt. kötelezőnek tekinthető „javaslataiban”. Kezdjük az üzletbe betekintés gátlásának titokzatosságával, rejtélyességével, ami leginkább megragadja a gyerekek fantáziáját. Aztán ott van a karikába foglalt 18-as szám, a televízióból már a legkisebb gyereknek is jól ismert „majd ha felnősz” jelzés, amelynek megszegése olykor kéjes érzésekkel tölthet el. Mellékesen említem, hogy nem a 18 éves, hanem legalább a 19 éves volna az értelmes korhatár, ha a cél a középiskolások védelme, hiszen a középiskolákban mindig találunk 18 és 19 év közötti diákokat, akik a mostani szabályozás szerint vásárolhatnak ezekben a boltokban. Ez garantálhatja, hogy a fiatalok társaikon keresztül már 18 éves koruk előtt megismerkedjenek a dohányzással, és már alig várják, hogy 18. életévük betöltésével maguk is bemehessenek a rejtélyes boltokba.

Ha a dohányipar és -kereskedelem moguljai és cinkosaik nem akarják felhívni a figyelmet a dohányzásra, illetve nem akarják megkerülni a reklámozás tilalmát, kétségtelenül hagyták volna a dohányárusítást folytatódni – esetleg pár szigorítással –, ahogyan nagyon jól működött. Méghozzá többnyire olyan üzletekben, amelyek homlokzata nem hívta fel a figyelmet a dohányzásra, és polcaikon sok száz, ha nem ezer, feltűnően színes csomagolású áru között aligha keltette fel egy gyermek érdeklődését a kassza mögött elhelyezett cigarettáspolc, amelyhez csak a pénztáros fért hozzá.

A boltok iskolák mellé helyezhetősége is a fiatalok dohányzásra ösztökélő szándékára utal. Újbudán a Bartók Béla út 27. szám alatti Gárdonyi Géza Általános Iskola mellett mindkét házban van egy-egy nemzeti dohánybolt. Így akár jobbra fordulnak az iskolából, akár balra, a diákok elkerülhetetlenül szembetalálják magukat a dohányzás hazafiasságát hirdető – nemzeti! – cégérrel. És majd talán láthatnak ebből a titokzatos-tiltott, elhomályosított kirakatablakú üzletből kilépni egy jégkrémet nyalogató embert.

Persze nem kell, hogy mindez tudatosuljon a cégérre vagy az óriásplakát arculatra pillantókban: a kondicionált reflexnek éppen az a lényege, hogy nem tudatos folyamatok, hanem beidegződött impulzusok – hangok vagy képek – hozzák létre, idézik fel az eredeti élményt – például a kíváncsiságot, a megismerés vágyát. Vagy aktivizálják a már kialakult függőség okozta ellenállhatatlan kényszerviselkedést – vagy idéznek elő a dohányzásról le szokni próbálókban gyötrő elvonási tüneteket.

Mindenképpen pofátlan cinizmusnak kell tartanunk, hogy amíg a szövege szerint a trafiktörvényt a közegészség – és különösen a fiatalok – védelme érdekében hozták meg, a boltok szigorú szabályozásában előtérbe helyezték a dohányipar számára esszenciális függőségfenntartást és az új nemzedékek bevonását a dohányzók – ilyen beavatkozások nélkül – már fogyatkozásnak indult táborába.

*A szerző a New York-i Columbia Egyetem nyugalmazott élettanprofesszora.

 ***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.