Dachaui dilemma
Vastag könyvvel a hóna alatt távozott Angela Merkel Dachauból. A kötetben a koncentrációs tábor áldozatainak nevei olvashatók, a statisztikák szerint 41 ezer embert gyilkoltak meg csak ebben a lágerben. A történetek hátborzongatóak a könyv lapjain is, de mindezt a helyszínen látni, átélni, a túlélők rettentes történeteit hallgatva egész más dimenzió.
Kisebb vitát kavart Merkel kedd esti dachaui vizitje, amit a német ellenzék egy része a választási kampány ízléstelen részének minősített. A kancellár nemigen foglalkozott a kritikával, mint ahogy meghívója, a 93 éves Auschwitz- és Dachau-túlélő, amúgy szociáldemokrata Max Mannheimer sem. A gesztus nagyobb volt annál, hogy azt a napi pártpolitika szintjére silányítsák.
A meglepő mozzanat a történetben nem az, hogy Angela Merkel két bajor fellépése közben beiktatta a dachaui koncentrációs tábort és emlékközpontot. Ez állítólag a saját kérése volt, amikor meglátta a munkatársai által összeállított útitervet. Naivitás lenne azt gondolni, hogy nem játszott benne szerepet némi politikai számítás, hiszen tudni lehetett: ezzel Merkel egyértelműen ellopja a show-t szocdem kihívója elől. De még ez sem változtat azon a tényen, hogy ezt előtte egyetlen német kancellár sem tette meg. A szociáldemokraták mintha még kevésbé hajlottak volna az ilyen gesztusokra, mint a kereszténydemokraták. Külföldön más térdet hajtani, de otthon, a saját múlttal, a saját bűnökkel, a saját szégyennel és felelősséggel szembenézni még mindig sokkal nehezebb.
Mélységes fájdalommal és szégyenérzettel állok itt – mondta rövid beszédében a kancellár, aki később, a sokat bírált választási sörsátorban is hangsúlyozta: nem szabad megengedni, hogy a szélsőjobboldali, radikális eszmék ismét megerősödjenek Európában. Nem szabad megengedni, hogy vallása, származása, bőrszíne, politikai nézetei miatt bárkit is üldözzenek. Ez már a felnövekvő generációk felelőssége, és ez alól senki sem bújhat ki, sem Németországban, sem Európában.
Dachaunál jobb helyszínt nem is választhatott volna ehhez az üzenethez Merkel. Ez volt az első, „kísérleti” koncentrációs tábor, amit 1933 márciusában, alig néhány nappal a náci hatalomátvétel után hoztak létre és csupán a háború vége előtt néhány nappal, 1945 áprilisában szabadították fel. Dachau egyfajta mintául szolgált a kínzásokhoz, a gyilkosságokhoz, az emberkísérletekhez. Kezdetben a rendszer ellenzékének szánták, de aztán másokra is sor került: zsidókra, értelmi fogyatékosokra, homoszexuálisokra, cigányokra. A tábor nem elszigetelten, hanem számos külső egységgel működött, amelyekről a környéken élő, „egyszerű emberek” is tudtak. Nem elég tehát magára az embertelen náci rezsimre emlékezni, a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy miként működött eközben a társadalom többsége: fellélegezve, ha az ember maga nem volt érintett? Netán kis előnyöket kicsikarva az üldözöttek rovására? Vagy egyszerűen félrenézve, hogy aztán önfelmentést keresve mindent a politikai vezetésre fogjon, mintha másoknak semmi felelősségük nem lett volna abban, hogy idáig fajultak a dolgok? A következő generációk ilyenkor feltehetik maguknak a kérdést: vajon van-e bennük több civil kurázsi, mint sokat bírált elődeikben?
