Keresztény (a szó eredeti jelentése szerint: krisztusi) szemszögből nézve kétségkívül van abban némi helyzetkomikum, ha a rendszerváltáskor – a politikai helyosztók idején – még harcosan antiklerikális miniszterelnök a Szent István-napi ünnepi misén, és utána a Szent Jobb-körmeneten buzgólkodik, a közmédia kitüntető figyelmétől kísérve. 

A humor forrása nem csupán az a tény, hogy Orbán Viktor jóval előbb tért meg a proletár internacionalizmus kebelére (közéleti pályáját ugyanis a Kommunista Ifjúsági Szövetség titkáraként kezdte), mint a másfajta nemzetekfelettiséget hirdető egyházéra, és az utóbbi(ak) háza táján csak akkor bukkant fel, mikor az új keletű jámborságot már garantáltan politikai aprópénzre lehetett váltani. Hanem sokkal inkább az, hogy egy a hivatalos önéletrajza szerint református, azaz protestáns emberről van szó. Augusztus huszadika viszont hangsúlyozottan katolikus ünnep (Szent Istváné), a protestantizmusnak pedig a lényegéhez tartozik, hogy a követő körében ismeretlen a szentek tisztelete (felfogásuk szerint csak az Isten szent), és sem elhunyt királyaink jobbja, sem más ereklyék előtt nem hódolnak, mert az ilyesmi az ő szemükben bálványimádás.

Hogy egy importált, mégis releváns példával is megvilágítsuk: az evangélikus (azaz szintén protestáns) vallása ellenére egy katolikusnak elkönyvelt pártot vezető Angela Merkel sem jár a katolikusokhoz misére, még a legnagyobb katolikus ünnepeken sem, pedig egy olyan ország élén áll, amelyben szinte hajszálra azonos a katolikusok és a protestánsok száma. (Talán ezért is cseng hitelesen a hithű kancellár szájából az is, ha azt mondja, hogy a vallás helye a templomban van – és nem a politikában –, meg az is, ha hiányolja az EU alapdokumentumaiból a keresztény gyökerekre vonatkozó egyértelmű utalásokat.)

A katolikusok azokat az embereket tartják számon szentként, akik másoknál sokkal jobban megértették és az életükben meg is valósították a krisztusi tanítást. István esetében ez messze nemcsak a római vallás fölvételét jelentette, hanem egyfelől – ahogyan Erdő Péter bíboros az ünnepen a Kossuth térre is üzenve megfogalmazta: – „vállalta a testvéri együttműködést az akkori keresztény világgal” (ahelyett, hogy Koppánnyal összefogva szabadságharcolgatott volna ellene), másfelől pedig személyes példájával, és fiának írt intelmeiben is megmutatta, mit gondol a hétköznapi kereszténységről. („Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz is, akik nem férnek a hatalomhoz.”)

Ebben az országban már a rendszerváltás előtt is voltak körmenetek, egy olyan korban, amikor a részvétel még valóban hitvallást jelentett, és bizonyos bátorságot is igényelt. A keddi médiakörmenet valami egészen mást mutatott – jó adag álszentséget, politikai haszonlesést, bibliai nyelven szólva: kufárkodást. És addig a részig talán már a más kultúrkörben felnőtt kormányfő is eljutott az Írás tanulmányozása során, ahol Jézus a bizniszt a templomba is bevivő kufárokkal találkozik.