„Mondtam, hogy a parlamentarizmus túlhaladott álláspont” (Két idézet Mrozek Nyílt tengeren című darabjából)

Nem vagyok ilyen drámai alkat, pláne nem drámázós, na, az összes irodalmi műfaj közül ezzel jöttem ki a legkevésbé. Nem is nagyon értem a drámairodalom klasszikusait, hogy mit akarhatott Shakespeare azokkal a jambikus izékkel, oké, az Arany nagyon szép kis verseket írt belőlük, de egyébként mit lehet kezdeni az egésszel, azon kívül, hogy nem szép dolog a családi viszály meg ha a fiatalok nem lehetnek egymáséi, még ha röneszánsz is, és az sem túl szimpatikus, ha egy dán királyfi koponyát szorongatva tipródik, ahelyett, hogy rendet vágna végre.

A még régebbi, még klasszikusabb drámákkal, a kétezer-ötszáz éves kardalolt esztrádokkal meg pláne nem tudtam soha mit kezdeni, hát a nyelvüket is éppen csak értjük, hogy értenénk a kétezerötszáz éves gondolataikat, a jelképeiket, a vágyaikat? Mindegy. Van mégis egy drámaíró, aki nagyon beletalált az életembe. Teljesen véletlenül, mondhatnám, de persze az ilyen véletlenekhez kell egy vagy több zseniális mű is. Ami végül beletalál.

Ez a drámaíró a múlt héten meghalt. Slawomir Mrozeknak hívták, és nagy magyar drámaíró volt. Ahogyan nagy magyar író Hrabal, Hasek vagy Douglas Adams. Slawomir Mrozek többnyire az abszurd dráma műfajában alkotott, hát a következmények nélküli komp-Abszurdisztánba nem kell adekvátabb szerző.

Úgy kezdődött, hogy egy Zappe Gábor nevű gimnazistát az édesapja, aki évtizedek óta színikritikus ennél a lapnál, addig hordott mindenféle előadásokra, amíg a gyerek el nem határozta, hogy színházi rendező lesz. (Aztán persze nem az lett, hanem újságíró, de ezt most hagyjuk.) Ez a gimnazista valamikor 1986 környékén, 15 évesen kitalálta, hogy megrendezi SlawomirMrozek Nyílt tengeren című darabját. Egyszerű darab, szinte minimalista, kevés szereplő, kevés szöveg.

Ebben lettem én a Kövér (ami, figyelembe véve, hogy száznyolcvan centimhez hatvanöt kiló voltam, mutatja, hogy Zappe diákrendezőként is képes volt a modern színház absztrakciós szintjeihez fölérni). És próbáltunk délutánonként az iskolában, próbáltunk a Feneketlen-tó előtti parkban, próbáltunk Zappe valamelyik rokonának üres lakásában a Bartók Béla 32.-ben.

Folyton próbáltunk. Legalább két évig. És próba közben cigarettáztunk, söröztünk, ökörködtünk, be is rúgtunk, összevesztünk, kibékültünk, megfejtettünk, szomorkodtunk, szóval gimnazistáskodtunk, ahogy kell, közben megtanultuk a darabot kívülről-belülről, és pontosan minden sorából hallottuk az igazságot a bennünket körülvevő világról, a Kövér demagóg pöffeszkedésében láttuk a kommunisták barom hatalmi gesztusait, a Középső szolgalelkűségében, törleszkedésében a kádári kispolgár sunnyogását és így tovább, szépen megfejtettük magunknak kívülről-belülről a darabot. Soha nem adtuk elő persze. Kár is lett volna.

Aztán ezzel a magabiztos Mrozek-tudással beballagtam egyszer a Szkénébe, hogy megnézzem Jeles András és a Monteverdi Birkózókör A Mosoly Birodalma című előadását. Tudtam, hogy a Rendőrség valami átirata, azt is tudtam, hogy amolyan underground dolog, jó rendszerellenes, antikommunista, hát ennek minden nyolcvanas évek végi izgalmával tipródtam a Szkéné ajtajában, beljebb nem is jutottam, annyian voltak, arra emlékszem, hogy mellettem állt garbóban Taróczy Balázs. Amit ott láttam, azt azóta sem tudom megmagyarázni, elmesélni, sem elfelejteni.

Komolyan azt gondoltam, ott helyben fegyveres felkelés fog kitörni, vagy ránk tör egy rendőrkommandó. Ezt az abszurd álbarokk kísértet-pantomimoperát olyan brutálisnak, felforgatónak éreztem. Hasonló megrendítő élmény azóta sem ért színházban, sem moziban. „Isten, küldd e helóta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát” – énekelte Petőfi versét valami korál dallamára a rizsporos kórus, és a hátakon futkározott a hideg. Ez volt az igazi, preposztszocialista zombihorror. Szóval, ott művészet volt, kérem. Az került sorra.

Némileg felszabadultabban derültünk a Katonában Gothár Péter és kaposvári Csiky Gergely Színház vendégjátékán: Mrozek: Rendőrség. Kicsavart perspektívák, minden háromszög a színpadon, Pogány Juditot levarrja Jordán Tamás egy Singeren. „Miért bánt velem ilyen mostohán a sors, miért fosztott meg az egyetértés, az odaadó helyeslés, a lojalitás gyönyörűségétől, a hatalommal való egység kellemes érzésétől” – mondja a Fogoly, és olyan szép, még mindig dúdolom magamban, sőt, egyre gyakrabban.

Hát ilyen magyar író volt ez a Mrozek, summa summarum. Jókat nevettünk, sírtunk rajta, sokat értettünk meg általa a világból. És sokan lehettek így Közép- és Kelet-Európában. Sokaknak segített élni, megérteni dolgokat ez a nagy magyar zseni. És még fog is.