Élen jár a Jobbik tábora (68), majd az LMP (52), az MSZP (49), a Fidesz (43) és az Együtt 2014 (32 százalék) következik. A Jobbik és a Fidesz szavazói között csak abban van különbség, hogy az előbbiek úgy gondolják, maga a kormány is része az összeesküvésnek, azaz helytartója a háttérhatalomnak, míg a fideszesek meggyőződése szerint a párt „szabadságharca” éppen a háttérhatalom gyarmatosító törekvései elleni küzdelemről szól.

Minden jel szerint hatásosnak mondható tehát a hatalom retorikája: a nemzetet összeesküvés fenyegeti, amely mögött nemzetközi pénzügyi köröket és más államokat kell sejtenünk. Hogy a Fidesz vagy a Jobbik hívői szinte vakon követik saját pártjuk propagandáját, abban nincs semmi meglepő. Az azonban már elgondolkodtató, hogy ha a számokat nézzük, első pillanatban azt kell mondjuk: a népesség csaknem fele, pártállástól függetlenül, megbolondult.

Ami jelzi, hogy a baloldali-liberális-zöld ellenzék mindeddig képtelen volt hatásosan érvelni a kormány retorikájával szemben az európai közösség, az európai értékek, az ország valóságosan létező szabadsága mellett. Ez pedig még akkor is maga a hidegrázás, ha tudjuk: a magyarság tudatába mélyen beépült történelmi tapasztalati reflexek könnyen élednek újjá, ha akad valaki, akinek az érdekei úgy kívánják, hogy újjáélessze őket. Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot a Moszkvára biccentő és a hallgatósággal összekacsintó – mi tudjuk, mitől döglik a légy! – hajdani pártállam és azon mai habitus között, amelyminden saját kormányzati tehetetlenségét és kudarcát Brüsszel nyomásával, míg minden apró sikerét az unióval folytatott szabadságharccal magyarázza.

Csakhogy akkor egy katonailag megszállt ország voltunk, a nyugati demokráciákkal hidegháborúban álló birodalom része, ma pedig szabad akaratunkból egy szabad, európai, demokratikus közösségé. Ebben a statisztikailag mért kollektív őrületben nem is az a politikai játszadozás a legszörnyűbb, amit a hatalom játszik a közvéleménnyel. Nem az, hogy ostobának nézi az embereket, s látható eredménnyel el is hiteti velük: áldozatai valami megfoghatatlan erőnek.

Hanem az, hogy ezzel megfosztja őket a saját szuverenitásukba vetett hittől. Attól, hogy elhiggyék, nem csupán joguk, hanem a történelemben ritka pillanatként lehetőségük is, hogy szabadon döntsenek saját sorsukról. Az emberek fejébe ültetett ormótlan hazugsággal feléleszti bennük az „édes lomhaságot”, hogy úgysem tehetnek semmit a megfoghatatlan, titkos erőkkel szemben. Egyben elfogadtatja azt, ami a hatalom egyetlen célja: a nemzet szabad akaratából átadja a saját (nép)szuverenitását a helyette is rendületlenül küzdő, mindent megoldó vezető kezébe.