Lázad a középosztály? A középosztály lázad-e Törökországban, Brazíliában, Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban? Meglepően azonos válaszra jut a konzervatív-liberális amerikai politológus, Francis Fukuyama és a szlovén marxista filozófus, Slavoj Zizek.

Építés? Rombolás? Demonstráció Isztambulban

A Metazin.hu beszámolója szerint előbbi a The Wall Street Journalben, utóbbi a London Review of Booksban azt írja: a lavinát az új globális középosztály, a globalizáció nyertese indította el. Ami azért volna új jelenség a történelemben, mert a középosztály, lévén nem kevés egzisztenciális vesztenivalója, mindig is igyekezett távol tartani magát mindenféle forradalmi mozdulattól. Ezzel szemben: a jólétben élő középosztály iskolázott, tájékozott tagjai érzékenyebbek a jó kormányzásra, nehezebben viselik a munkanélküliséget, a korrupciót, a demokratikus intézmények hiányát és az alacsony színvonalú közoktatást, egészségügyi rendszert. Minél több adót fizetnek, annál inkább elvárják, hogy a kormány a megfelelő módon használja fel a költségvetés bevételeit.

Ráadásul nemcsak materiális jólétet, hanem aktív politikai részvételt is akarnak, nem elégszenek meg a mandarinstátusszal.

Ha ez így lenne, az maga volna a Nyugat erős, öntudatos, majdnem azt mondtuk, osztályharcos középosztálya. Amely meghasonlottan ugyan éppen kapitalizmusellenes jelszavakkal, de voltaképp egy élhetőbb kapitalizmusért, pontosabban a nyugati jóléti államok szociális rendszerének „helyreállításáért” vonul utcára. Ha így volna, egy új forradalmi erőt látnánk megszületni, azzal a romantikus reménnyel, hogy van, aki az időt visszazökkenti a helyére. Már csak azért is, mert a lehető legváltozatosabb, legszínesebb magán- és csoportéletek kavalkádját éli, tipikusan nem vágyik uralkodni, és csak részben hagyja, hogy uralják, mert lételeme a szabadság, beleértve a fogyasztás szabadságát is.

Arra Slavoj Zizek is bólogat, hogy nem a legszegényebbek, hanem a középosztály tagjai vonultak fel elégedetlenül Rióban, Madridban és Athénban, de szerinte nem zökkenhet itt már vissza semmi sehová. Nem a romanticizmust emeli ki, hogy a régi szép idők – amelyek persze nem voltak azért annyira szépek – sosem térnek, mert nem térhetnek vissza, hanem a lehetséges – romantikus – jövőt, ahol az utca a kapitalizmus rendszerszintű kritikájától hangos. Az egyenlőtlenség, a jogfosztottság visszhangjától, attól, hogy a viszonylagos jólétben élők is mind kiszolgáltatottabbnak érzik magukat a globális tőkének, hogy a többpártrendszer sem képes érvényre juttatni érdekeiket a piac logikájával, a mögötte álló globalizált gazdasági elit akaratával szemben.

Zizek érvei azért billegnek kissé, mert rendszerszintű kritika ide vagy oda, a követelések szerinte elvileg nem ellentétesek a kapitalizmus logikájával, hiszen az esélyegyenlőség, a jóléti állam, az átláthatóság, a több demokrácia vagy a környezetvédelem összeegyeztethető a piaccal – még ha csak egymás kárára is. Következtetése: már csak a „globális antikapitalista forradalom teremthet itt tiszta viszonyokat”. A logikai csuklás közben – hogy most akkor kapitalizmusellenesek-e vagy sem a tüntetők – el is feledkezik arról, hogy a törökországi vagy az egyiptomi lázongás kifejezetten Nyugat-barát, viszont a „keleties” kormányzat ellen irányul. Egyiptomban a középosztály éppenséggel a társadalom eddig egyetlen kohéziós erejét, a világi államot próbálja visszaszerezni, mert kérdés, hogy nélküle nem esik-e szét az egész társadalom, esetleg nem tölti-e ki a hiátust egy „rendteremtő” fundamentalista hatalom.

Akkor hát, most ki hol mi ellen lázad, és miért is? Tényleg egy „új, globális, forradalmi középosztály” születésének vagyunk tanúi? Hiszen még egy-egy nemzeten belül is nehéz meghatározni, mi az „a” középosztály, nemhogy a világ éppen egyesülő középosztályról kezdhetnénk beszélni. Alexis de Tocqueville már a XIX. század közepén észrevette, hogy „a középosztály a nemzeten belül sohasem teljesen homogén, és nincsenek határozott kontúrjai; nemcsak nem különül el élesen a társadalom többi részétől, de itt-ott össze is fonódik vele”. Írta ezt a francia történész-politikus 1848-ban, amikor Marx a Kommunista kiáltványban éppen megfogalmazta, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Írta akkor, amikor a középosztály az éppen még csak bizonytalanul hatalomra jutott, a későbbieknél is elmosódottabb kontúrokkal bíró polgársággal volt azonosítható, bár Marx már azt az utóbb mind mélyülő szakadékot is látta, amely burzsoá és citoyen között húzódik, s amelynek betemetésére az idők folyamán mind kevesebbnek bizonyult a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje.

A XIX. századi kapitalizmusban az osztálykülönbségek még oly nyersek voltak, hogy Marx az osztályharcok történetében „a” történelem egyetlen osztályt hatalomra juttató vezérlő logikáját vélte felfedezni. Ami aztán a bolsevik gyakorlatban szörnyű örökségként feküdte meg nemcsak a polgárság, hanem mindenfajta középosztályhoz sorolható társadalmi réteg gyomrát, míg másrészről a nemzetiszocializmus tőke- és polgárellenes forradalmának logikája sem múlt el nyom és tanulságok nélkül. Beszéljünk itt csak a leginkább érintett Európáról, ahol e tanulságok nyomán a második világháború után a nyolcvanas évekre a kora kapitalista társadalom osztályszerkezete szinte a felismerhetetlenségig erodálódott. Megszületett az osztályharcoktól mindinkább érintetlen modern tömegtársadalom, amelynek „közepébe”, a jobb élet ígéretét követve mindenki igyekezett – vagy hatvan évig többnyire sikerrel. Egyetlen nagy, heterogén, megfoghatatlan, de többnyire a polgárságot magáénak tudó „középosztályt” felhizlaló tömegmassza formálódott ki, a maga jóléti államával és a liberális parlamentarizmussal mint a tőke – társadalmilag ellenőrzött, korlátozott – működéséhez legmegfelelőbb politikai formával.

Az európai békének – magának az Európai Uniónak is – eme „szentháromság” nevében megkötött társadalmi kiegyezés az alapja, s nem találtak rajta fogást a ciklikusan felbukkanó gazdasági válságok sem. 2008-ig biztosan nem. Azóta azonban mind nyilvánvalóbb, hogy ez a hatvanéves közmegegyezés megbomlott: a sok szempontból a világnak követendő példaként szolgáló európai jóléti államok szolgáltatásai mind nehezebben finanszírozhatók, a tőkepiac és a termelés globalizációját nem követte a globalizációt kézben tartó nemzetközi szervezetek kiépülése, globális társadalmi ellenőrzésre pedig szinte még gondolni sem lehet. A nyugati tömegtársadalom masszája – 2008-tól biztosan – gazdaságilag, szociálisan és mentálisan is szakadozik szét. Túl sok lett a hirtelen szegény és az egzisztenciálisan a lecsúszás szélére került polgár. Az egész tömegmassza elégedetlen az állammal, a parlamentarizmussal – benne a többpártrendszerrel – mint érdekképviselettel, és általában nem bízik a hatalomban, mert gyengének érzi ahhoz, hogy kihúzza a bajból. Erősebb nemzetállamot akar és gyengébb Európát, pedig éppen hogy az erősebb Európa találhatná meg csak a helyét a formálódó új világrendben.

Itt születne meg a globális középosztály? Hiszen ahány ország, annyiféle kultúra, társadalmi berendezkedés, annyiféle nemzeti fajtája a kapitalizmusnak, s látjuk, mit kínlódik még az egységre kultúrájában legalkalmasabb Európa is egy homogénebb gazdasági-politikai forma megteremtésével, amely érvényes válasz lehetne a globalizmusra. Talán korai még a globális középosztály meglétéről beszélni. Még akkor is, ha érvényes lehetne a minden középosztályt felhizlaló tömegtársadalomra, hogy egyetlen értékítélet alapján méri az embereket: nem a munkamegosztásban elfoglalt hely, hanem az életmód számít. Ám még az is nehézséget okoz, hogy akár csak Európában meghatározzuk, mi az a létminimum, mi az az életminőség, amely közös etalonként elfogadható volna. A tiltakozó tömegmozgalmakat két dolog biztosan összeköti. Ezek nem egyszerűen politikai tiltakozások, hanem általános társadalmi félelemnek adnak hangot, s valóban nem a legszegényebbek tüntetnek, hiszen ők szoktak legutoljára az utcára menni végső elkeseredettségükben, hanem azok, akiknek féltenivalójuk van, s akiknek – Tocqueville-t átírva – forradalmi hevületét a jóléti állam már képtelen csöndesen belefojtani az anyagi javak hétköznapi élvezetébe. Nincs miből.

Nem „rendszerszintű kritika” ez, a tiltakozók, meglehet, egy valójában sosem volt, imaginárius államért tüntetnek, amely – bárki és bármi ellenében – visszaállítaná a régi rendet, hogy kényszeredett forradalmiságukat ők örömmel fojthassák bele újra a jóléti állam anyagi élvezetébe. Indulatait és tudatosságát tekintve pedig mintha ez a „forradalmi globális közép” – sántító hasonlattal – még csak a hajdani proletárok géprombolásánál tartana. Fukuyama – eltúlzottnak tűnő – várakozása szerint a mostani forradalmak sikere, mint ahogyan 1848-ban, 1919-ben és 1990-ben történt, ezúttal sem „a” középosztályon múlik, hanem azon, hogy maga mögé tudja-e állítani a szegényeket. Hagyjuk a történelmi párhuzamok ellentmondásosságát, de az igaz, hogy a szegények utcára csábítása – ha már egyszer a középosztály félelmében legyűrte a féltenivalója miatti forradalomellenességét –, attól is függ, akad-e prominens, aki legalább hihető ígéreteket tesz nekik, hogy reális lehetőség belépésük a középosztályba, amelyért éppen a vérüket kérik, s amely vérről persze „a” középosztály abban a pillanatban elfeledkezik, ahogy magát biztonságban tudja. A szegényebbjei már csak ezért is óvatosak.

De legyen: átlépve a kritikus küszöböt hatalmas középosztályok hömpölyögnek hamarost az utcákon, megtámogatva a mind számosabb szegénységgel. Nem lesz-e hirtelen realitás Ortega vagy John Lukacs rémálma arról a tömegtársadalomról, amely a régi rezsimek elsöprése után jól szervezett, militáns populista csoportok kezébe teszi le a hatalmat, hogy elégedetten hazamehessen? Bármi történjék is ma az utcákon, a „világ középosztálya” tömegtársadalomként holnapra tovább hízik. Fukuyama az Európai Unió párizsi Biztonságpolitikai Kutatóintézetének (EUISS) tavalyi jelentését idézi, amely szerint a jelenlegi 1,8 milliárdról 2030-ra 3,2milliárdra növekszik a viszonylagos jómódban élők száma. Nem kell túl nagy fantázia, hogy belássuk: a legnagyobb tartalék Kínában van. A politológus nem véletlenül tartja központi kérdésnek, mit tesz a pekingi vezetés, hogy a felemelkedésre – értsd: a nyugati mintájú életminőségre – vágyók követeléseinek befogadásával elejét vegye a társadalmi robbanásnak. Az idén tavasszal hivatalba lépett Li Keqiang miniszterelnök alighanem olvassa Fukuyamát.

Meghirdette az új gazdasági reformpolitikát, a nevéből és az angol economicsből alkotott Likonomicsot, amellyel a Barclays Capital szerint a világ második legnagyobb, közeli elsőségre aspiráló gazdasága a fenntartható, évi hat-nyolc százalékos növekedés pályájára állhat. A lényeg: liberalizáció, a nagy társadalmi ellátó rendszerek, így az egészségügy, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer átalakítása, kamatláb- és árfolyam-liberalizáció, exportvezérelt növekedés helyett a belső fogyasztás növelése, állami beavatkozás helyett a piaci erők előtérbe engedése. Mindenekelőtt pedig: városiasodás. Mintha egy liberális piacgazdasági programot látnánk – kínai kommunista módra, azaz politikai reformok említése nélkül. A kínai tervek a keleti minták iránt fogékony magyar politika miatt érdekesek igazán. Miért nincs lázongás Magyarországon? Mert nincs középosztály, de még csak polgárság sincs. Ha Kína mesterségesen szeretné megerősíteni a jómódú középosztályt, miért ne tehetné meg ezt Orbán Viktor is?

A szándék látszatra ugyanaz – az indíték korántsem. A különbség, hogy a kínai vezetés ezért a piac eszközeit erősíti a központosított hatalom rovására, míg a magyar kormányfő épp fordítva, autoriter etatizmust ültet a piac nyakába, s a saját hatalmát szolgáló mandarinréteget hazudja középosztálynak. Fukuyama és Zizek globális középosztálya pedig épp ezt a mandarinlétet nem képes elviselni. Ha Magyarország hatása, befolyása nagyobb volna, az orbáni kísérlet európai tétje brutális lehetne. Így „csak” figyelmeztetés az unió centrumának a periféria politikai elmocsarasodására. Akármi legyen a mostani tiltakozáshullám vége, annyi biztos, hogy az amerikai szabadpiaci kapitalizmust a világ kevés pontján tudják lemásolni, Európában s a valamely okból hozzá igazodó szociális piacgazdaságokban máshol a világon biztosan nem. Ez pedig arra figyelmeztet, hogy újra kell gondolni a tömegtársadalom, a tömegdemokrácia és az állam hosszú ideig társadalmi békét teremtő európai közegyezségét. Immár a globális tőkével, amelynek magántulajdona ugyan továbbra is szent, szabad és sérthetetlen, de globális tőkeprofitja már nem az!