Valaki beleszart a medencébe, most állunk és nézünk. A panzióvezető szerencsére tudja, mi a teendő: le kell ereszteni a vizet, kitakarítani, fertőtleníteni, újratölteni, hívni a hatóságot, mintavétel, értékelés, engedélyezés, van, hogy három nap, van, hogy két hét; oda a nyaralás.

Senki se tudja, hogyan történt. Tizenegy felé még nem volt semmi, ám akkor dél felé szólt az egyik gyerek, hogy mi van a vízben. Azt se tudjuk, kié. Két régebbi vendég egymás szavába vágva mondja, hogy csakis a vörös hajú vámparancsnok lehetett. Nemcsak mert már a legelső este is sokat hangoskodott a társalgóban, de mert az eset után feltűnően gyorsan távozott a családjával. Elvégzik a dolgukat, mondjuk egymásnak, aztán szépen kijelentkeznek, mintha mi sem történt volna, majd este már egy másik panzióban röhögnek a markukba.

Igaz, a panzióvezető azt mondja, a vámparancsnok már eleve a kiköltözése napjáig vette ki a szobát, de akkor is: mielőtt elment, miért nem mert a szemünkbe nézni? Ami bennünket illet, nem láttuk se a vámparancsnokot, se a családját, de mi is egyre intenzívebben helyeslünk, hogy miféle emberek vannak. Ám később azt mondja az egyik szobaasszony, hogy gyerek volt az illető. Hajlamosak vagyunk az ő szavainak is hitelt adni, egyrészt a családos emberek is megérik a pénzüket, nem tanítják meg a gyerekeket semmire, másrészt a szobaasszony már negyven éve lakik a faluban, nem szokott tévedni.

Ráadásul, teszi hozzá sokat sejtetőn, videofelvétel is készült a bizonyítékról HD-minőségben; nem szeretnénk a tettes helyében lenni. Estefelé aztán szóba jön az is, hogy a másodikon viszont egy volt katonatiszt lakik a sarokban, magának való, mogorva ember, az eset után is kelletlenül köszönt a többieknek, s elfordította a fejét, nyilván marja őt a lelkifurdalás. Ennél csak az gyanúsabb, ha valaki egyfolytában a történtekről beszél, pláne, ha három gyerekkel érkezett, mert hiszen épp a sok beszéddel akarja elterelni a gyanút a gyerekeiről; nem tart még ott ez az ország, hogy az ember megérkezik a nyaralásra, aztán hopp, már ugorhat is a vízbe.

Mi magunk eredetileg csakis a medence miatt jöttünk ebbe a panzióba. A medencétől panzió nekünk ez a panzió, jó kis nyugdíjas medence, de megfelel a lányainknak, az unokáinknak, sőt a kamasz fiúnknak is; tán az utolsó év, hogy így együtt lehet a család, ugyanabban a medencében, erre fel jön egy vámparancsnok, és akkor tessék.

De lehet, hogy a katonatiszt volt, vagy egy hattagú család, vagy éppenséggel a szobaasszony, elvégre negyven év az negyven év; bárhogyan is, de kérdéseinkre már sohasem kapunk választ, ráadásul sehol a közelben cigány beutaltak, vagy legalább néhány afrikai menekült, hogy kapaszkodót találjunk. Kedélyünk mindazonáltal a régi. Magabiztosak vagyunk, s erre minden okunk megvan, hiszen mi fél órával később érkeztünk a panzióba, amikor már ott úszott a bizonyíték a medencében; tökéletes az alibink.

Áldhatjuk is a jóistent, hogy kisebb baleset volt az autópályán, mert ha késés nélkül érkezünk, most mi is ott szorongunk a társalgóban hideg verítékkel a hátunkon, egyetlen percre se mervén elhagyni a helyiséget, nehogy ránkmutogassanak a hátunk mögött. Így viszont magától értetődőn konstatáljuk, hogy az esti vacsoránál a panzióvezető diszkrét fejbiccentéssel jelzi, hogy egy eddig lefüggönyözött sarokban is van számunkra szabad asztal. Visszabiccentünk, majd könnyed léptekkel haladunk át az ebédlőn; mosolyunk kissé fölényes, ám végig barátságos.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa