Még az a szerencse, hogy a közművelődés kormányzati felelősei január óta rendre biztosítanak minket arról, hogy a megyék, illetve a megyei kulturális intézmények egy tollvonással való megszüntetése semmiféle fennakadást nem okozott a múzeumok, könyvtárak és művelődési házak működésében. Mert ha nem így volna, még azt hinnénk, hogy okozott.

Mondjuk azt gondolnánk, hogy klasszikus „fennakadás”, ha az ország egyik leglátogatottabb múzeuma, az egri vár felújítása még el sem kezdődött, amikor már be kellene fejeződnie. Vagy hogy tizenöt év után elmarad a tiszadobi zongorafesztivál, mert egyelőre mindenki mint a forró krumplit dobálja a neki helyet adó, hatalmas kastélyt. És talán az sem mondható zavartalan működésnek, hogy félbemarad egy páratlan internetes adatbázis építése, mert a projekt mögül kilövik az intézményt, amely a gazdája volt.

Ez három olyan eset, amelyekről az elmúlt két hónapban adtunk hírt. Van még bőven – ismerünk például kiállítóhelyet, amely azért esett el egy szakmai kitüntetéstől, mert fenntartó híján egyszerűen nem tudott látogatókat fogadni, ami azért múzeumnál több mint zsenánt –, de ha napestig sorolnánk őket, akkor is csak odajutnánk, hogy szerintünk baj van.

A kormány szerint meg nincs. Ők akár számokkal is készek bizonyítani, hogy paradicsomi állapotok uralják a magyar vidéket – az Excel-tábla mindent kibír, miért pont azt ne lehetne kimutatni, hogy több jut kultúrára, miközben kevesebb –, az intézményi zűrzavart pedig blazírtan letagadják. Ami nem is különösebben nehéz, hiszen egy múzeum vagy egy könyvtár mégsem iskola: ha a Klebelsberg központ nem szállít krétát, a hiány garantáltan feltűnik, de ha egy kiállítás elkezd lóugrásban nyitva tartani, vagy ha télen nagykabátban cseréli a kölcsönkönyveket a könyvtáros, hát, több is veszett Mohácsnál.

Először még van egy kis berzenkedés, aztán szépen ezt is megszokja az ember. Érdemes ilyesmin rugózni a rezsicsökkentés lázában, pláne, amikor épp megszabadultunk az IMF rabigájából?

Eltalálták: igen – mondjuk mi, és nem azért, mert nem ismerjük az „ürességtől kongó” kiállítótermekről vagy a soha ki nem vett könyvekről szóló statisztikákat. Hanem mert tudjuk, hogy ezek az intézmények, egy tájház vagy egy pár száz salátává olvasott kötetet forgató könyvtár akár, a helyi művelődés nélkülözhetetlen bázisai. A kovász, amelyből szerencsés esetben az olvasó- és színjátszókör, a műkedvelő zenekar vagy a filmklub életre kel. És ha már létezik ilyen, ha összejár és megismeri a művészet örömét a polgár, hát nincs erő, amely útját állhatná a hely és a helyi közélet iránt érdeklődő közösség megszületésének. Ahonnan már tényleg csak egy lépés, hogy ez a sokat emlegetett fantom, a politizáló ember is elénk álljon a maga valójában.

Hát ezért van, hogy könnyű kézzel szétzilálja a művelődési rendszert, közben meg piros maslival átkötve újabb és újabb közszolgálati csatornákkal ajándékozza meg az ő népét mostanában a kormány.