1 A kölcsön névértéke semmilyen értelemben nem változhat. A kölcsön egy fix összeg, ami nem lehet más, mint amit az adós kézhez kapott, és ez nem változik. (Róna itt utal a névérték hétköznapi és pénzügyi értelmezésére. Mindkettő szerint célszerű megkülönböztetni induló és fennálló névértéket – vagy tőketartozást. A fennálló tőketartozás nyilvánvalóan változik az időben előrehaladva, hiszen az adós nemcsak kamatot fizet, hanem tőkét is törleszt, vagyis a fennálló névérték csökkenni fog. Egyértelműen az induló, eredeti névértékről szól az állítás.)

A kiinduló állításában a professzor téved. A devizaalapú hitelek eredeti tőkeösszege rögzített, az nem változik. Ezeket ugyanis nem forintban, hanem a felvett deviza nemében, azaz például 100 ezer svájci frank vagy 50 ezer euróban rögzítették (denominálták) a szerződés megkötésekor. Vagy szerepelt a szerződésben, hogy ez a kölcsön nyújtásakor adott mennyiségű forinttal egyenértékű, vagy nem, de maga a szerződéses összeg egyértelmű: a kérdéses deviza összege. A kölcsön nem az a forintösszeg, amelyet az adós kézhez kapott, hiszen azt a szerződés egy másik pontja szerint egyből forintra váltotta, és ebben kapta kézhez.

2 Ha a kölcsön összege megváltozhat, a gazdaság kiszámíthatatlan állapotba kerülne, a szereplők nem lennének képesek racionális pénzügyi döntések meghozatalára.

Bár a kiinduló, előző állítás tévedésen alapult, az állítással egyet kell értenünk. Róna nyilván azt értette ez alatt, hogy a hitelek forintra átszámított összegei változnak, és ez a forintban gazdálkodók számára kockázatot jelent. Ez így van, másképp megfogalmazva a hitelt felvevők – tudatosan vagy ennek tudata nélkül – spekuláltak. A devizaárfolyam kedvező alakulása (csökkenése) esetén forintra átszámított tartozásuk csökken, az árfolyam növekedésével forintosított tartozásuk nő. Vagyis az adósok az adott devizaárfolyam változására fogadtak, és ráadásul vagyonuk jelentős hányadával.

3 A bankok nem számították és nem is számíthatták ki az adósok teherviselő képességét – a magánszemélyek fizetőképességét és az elkezdett beruházások megtérülését.

A bankok nem az adósok, hanem a saját érdekükben próbálják felmérni, hogy maximum mekkora törlesztést bír teljesíteni a hitel felvevője. Ha ez a folyó jövedelmeinek egy meghatározott részét – mondjuk 30 százalékát – lényegesen meghaladja, akkor ezzel a bank kockázatai is megnőnek, hiszen az adós esetleg képtelenné válik a hitelek megfelelő törlesztésére. Kétségtelen, hogy a bankok időnként agresszív hitelezési politikát folytatnak, és az adós rendszeres jövedelmét vagy a fedezetként felajánlott hiteltárgy értékét meghaladó mértékben nyújtottak hitelt. De az adós túlzott mértékű terheiért a bankot, illetve az ő termékét nem lehet felelőssé tenni. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a bankoknak minden olyan szabad felhasználású hitelkeretüket hibás terméknek kell nyilvánítaniuk és törölniük a szerződést, amelyben a bank rossz helyzetmegítélése miatt az adós túlzott mennyiségű hitelt vett fel, és képtelen törlesztésére. A bank már csak azért sem tehető minden olyan esetben felelőssé, ha az ügyfél fizetőképességét nem jól mérte fel, hiszen a fizetőképesség romolhat azért is, mert öt évvel a szerződés megkötése után az adós elveszíti a munkahelyét. A devizahitelek kérdése alapvetően nem jogi, pláne nem büntetőjogi kérdés: gazdasági, de legalább annyira szociális kérdés is, hiszen az adósok jó része munkájának elvesztése, közmunkássá válása vagy reálbérének csökkenése miatt nem képes a hitelek törlesztésére.

A bankok ugyanakkor olyan hitelterméket kínáltak, melyek a szokásos pénzügyi termékek kockázatát jóval meghaladták. Majd tíz éve a brókercégeknek (pénzügyi vállalkozásoknak) kötelező ügyfeleik elméleti tudását feltérképezni, és nagyobb kockázatú tőzsdei ügyletekre csak az az ügyfél adhat megbízást, aki a különböző tőkeügyletek kockázatait képes felmérni, azok között eligazodni. Nehezen érthető, hogy ilyen szabályozást miért nem léptettek életbe a devizakölcsönök felvétele esetére is, ahol is az ügyfél nem megtakarításai egy jól meghatározott szabad részét, hanem lakását, egzisztenciáját kockáztatta. A bankok (és hitelközvetítőik) aszimmetrikus informáltsága nyilván felvethető: a terméket kifejlesztők pontosan tisztában lehettek a termék kockázataival. Az más kérdés, hogy ezekkel a kockázatokat mennyire tudatosították az egyszerű banki ügyintézőkben és hitelközvetítőkben – és ha ők megértették és át is látták ezeket a kockázatokat, mennyire tudták és akarták elmondani ezt az ügyfeleknek, miközben érdekeltségük esetleg pont a minél több hitelszerződéshez kapcsolódott.

4 A kölcsön törlesztőrészleteinek, fennálló névértékének meghatározására csak a bank képes. A szerződésben nincs olyan képlet, mellyel az ügyfelek tartozását ki lehetne számítani.

Róna Péternek itt sem tudok igazat adni. A hitelszerződések formuláit minden esetben az Általános Szerződési Feltételek tartalmazza. Ezek a bankok belső dokumentumai, minden megkötött szerződés ezek valamelyik pontjára hivatkozik, és ezt a tájékoztatót az ügyfelek kérésére a bankok kötelesek kiadni. Az aktuális kamatlábak, a törlesztési idő és az induló névérték ismeretében a törlesztőrészlet mindig számítható – a pénzügyek egyik alapképletének számító annuitásképlet alapján. Ez az összeg a szerződés szerinti devizában értendő. Való igaz, hogy a matematikai képlet állandósága mellett befolyásolja a törlesztőrészletet az aktuális kamatlábak nagysága. A devizaszerződésekben hathavonta változik a szerződés, kamatlába az éppen aktuális piaci kamatlábaktól függ. Ezt azonban nem csak a bank ismeri, a szerződésben rögzítik, hogy milyen időszakonként, milyen nemzetközi referencia-kamatláb szerint, hogyan (milyen kamatfelárral) számítják a részletek értékét.

A devizában fennálló tartozás, illetve esedékes törlesztőrészlet tehát folyamatosan számítható. Ezek a törlesztések forintra való átváltása már okozott gondot, hiszen a bankok nem az éppen érvényes MNB-középárfolyamon, hanem saját (a középárfolyamnál drágább) eladási árfolyamokon szedték be a törlesztőrészleteket. Az OTP-vel szemben megindított bírósági ügyben ez az egy pont volt az, amelyben a bíróság megállapította a bank hibáját: azt, hogy az eladási árfolyamot a középárfolyamtól a szerződés lefutása során jobban térítették el, mint ahogy az a szerződés pillanatában fennállt. A bank az árfolyam-különbözetét egyoldalúan a saját javára megváltoztatta. Látni kell azonban, hogy ez, a bíróság által is elítélt gyakorlat a törlesztések értékét csak egy százalékkal módosította, általában az egyszázalékos marzsról kettőre emelte ezt a tételt. Összességében ez tízmilliárdokban mérhető összeg, amely az adósoknak visszajárhat – de ez a szám nagyon távol van a teljes devizaadós-mentésnek az 1000 milliárd felettire becsült értékétől. És ez a tétel az egyes adósok problémáit sem oldja meg.

5 A fentiek a hitelszerződések olyan jelentőségű hibáját jelentik, melyek a meglévő szerződéseken belül nem javíthatóak. Mindezek alapján a szerződéseket érvényteleníteniük kellene a magyar bíróságoknak.

A hitelt nyújtó bankok két kérdésben mondhatók felelősnek. Egyrészt a devizaeladási árak egyoldalú változtatásában, mely azonban a már befizetett törlesztések minimális részét, mintegy egy százalékát jelenti. Ha ezt a fennálló tartozásokba beszámítják, az eltelt és a hátralévő futamidő függvényében ez két-három százalékkal is csökkentheti a fennálló tartozások értékét, de a hosszú távú lakásszerződések esetében még ennél is kisebb változásról beszélhetünk. Ez a módosítás azonban a múltbeli hiteltörlesztések végigkövetésével könnyen végigvihető.

A bankok lényegi felelőssége a kockázatok felmérésének, értelmezésének aszimmetriájából fakad. A hitelfelvevők egy jelentős része nem volt tudatában annak, hogy megtakarításaival, vagyonával hazárdjátékot játszik, és aláír egy olyan szerződést, melyben ezt a kockázatot vállalja. A törvényi szabályozásnak az adott szerződések megfeleltek, azok érvényesek, a bankok más jogot nem sértettek. Morális felelősségük mindenképp felvethető, és ennek tudatában is vállaltak és vélhetően fognak is majd még szerepet vállalni a helyzet valamilyen rendezésében. A professzor úr szerint „hazánk bírói kara a feladat ellátására képtelennek bizonyult”. A fenti okfejtésből ez a megállapítás nem következik, a bíróság helyesen látta, hogy a szerződések maguk érvényesek, és a jogon kívüli, megegyezéses – azaz mindenkinek valamilyen mértékig fájó – eszközökkel kell azt megoldani.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem befektetések és vállalati pénzügy tanszékének docense