1. Nem magyaráz meg mindent az árfolyam kedvezőtlen alakulása. Ebben igaza van Róna Péternek, bár nem tudom, min alapul az a megállapítása, hogy a svájci frank árfolyamának változása a törlesztőrészletek változásának „kevesebb mint kétharmadát támasztja alá”. Nehéz és az egyes szerződések részleteit alaposan ismerő és súlyozott átlagokkal tarkított számolás révén lehetne utánajárni ennek, de egy dolog biztos: pusztán az árfolyamváltozásnak lineáris, tehát arányos hatást kellene kiváltania a törlesztőrészletek változására. Itt tehát más erők is működnek. Mivel ezek a hitelszerződések változó kamatozású szerződések, és a svájci frank változó kamatjához igazodnak, a kamatemelkedés már akkor is nagyobb elmozdulást eredményezhet, ha a futamidő nem változik. Továbbá a kamatláb nem az alacsony svájci volt, hanem annak az ország- és adóskockázattal jelentősen növelt mértéke. Ez a „felár” 2008 őszét követően jelentősen megnövekedett. Ahol pedig nem fizetés, szerződésszegés következik be, ott ennek halmozott következményei hozzájárulnak a törlesztőrészleteknek az árfolyamváltozáshoz képest magasabb emelkedéséhez. Ha ebben a bank szerződésszegően maszatol, és olyan kamatot és költségeket számít fel, amelyekre a szerződés szerint nem lenne joga, annak utána lehet járni. Nem sötét erők munkálkodnak a háttérben.

2. Nem kölcsön az a kölcsön, amelynek nincsen meghatározott összege, amely ne abból indulna ki, hogy az adósnak azt kell visszaadnia, amit megkapott. De a devizaalapú kölcsönök nem ebben a fogyatékosságban szenvednek. Ezeknek van meghatározott összegük. Ez az összeg az, amit a bank ténylegesen folyósított, amelyet forintban teljesített, és aminek ekkor volt egy fix svájci frank összege is. Mindkét összeg pontosan ismert volt a folyósításkor, azt is rögzítették, hogy ha megtudjuk, miként alakul a jövőben a devizaárfolyam, akkor miként ketyeg tovább az óra mindkét pénznemben. Ez a mechanizmus nem ellenőrizhetetlen. Ha a tényleges helyzet annyira ellenőrizhetetlen lenne, miként Róna Péter állítja, akkor a bankok már korábban és sokkal nagyobbat buktak volna.

3. Az olyan írás nem szerződés, amelyből lehetetlen megállapítani, hogy a felek – a szerződés lényeges elemét illetően – miben állapodtak meg. Az ilyen szerződés nem létezik, ami –jogászok számára – lényeges módon különbözik attól a minősítéstől, hogy valamely létrejött szerződés érvényes-e. Azok a devizahitel-szerződések, amelyeket én ismerek, nem olyanok, hogy azokból ne lehetne megállapítani, hogy mi a felek megállapodása. Ezekből, ha nem is könnyen, alapvetően a banki üzletszabályzat és kölcsön részletes feltételeit, így a részletszámítás módját tartalmazó tájékoztató segédletével megállapítható minden lényeges szabály. A bank nem önkényesen, mintegy hasra ütéssel állapítja meg a törlesztőrészleteket. A bank csak azt állapíthatja meg, amelyet a szerződésben bevállalt. Ez talán bonyolult, de nem lehetetlen, nem is követhetetlen feladat.

Mindezek mellett azonban erről a megállapodási módról és az egész konstrukcióról legalább két dolog valóban felvethető:

1. Mennyiben volt ez a számítási mód transzparens és fogyasztói szinten érthető az adós számára? Kioktatta-e a bank vagy a jelzáloghitelnél közreműködő közjegyző az adóst, hogy miképpen fog működni a jövőben ez a tájékoztató szerinti részletmegállapítás? Érthető szavakkal elmagyarázták-e a hitelfelvevő számára a konkrét kockázatok mibenlétét. Az én felfogásom szerint aligha.

2. Tartalmi értelemben – a jogi szakzsargon szerint – mennyiben „tisztességtelenek” a hitelszerződésben és a tájékoztatóban megbúvó egyes szerződéses feltételek? Így a vételi árfolyamon történő folyósítás és az eladási árfolyamon történő törlesztés. A fenti két kérdésbe tartozó egyes problémák már a bíróságok előtt vannak. Azokhoz újabbak is csatlakozhatnak. Ebben a helyzetben nem szerencsés Róna Péter azon megállapítása, hogy „hazánk bírói kara a feladat ellátására képtelennek bizonyult”. Nem kívánok a bírói kar, a Kúria fogadatlan prókátora lenni. Már csak azért sem, mert olykor én sem értem, miért kell az Európai Bíróság előzetes álláspontját kérni olyan kérdésben, amelyet felkészült magyar bíróság el tudna dönteni (mi több, magát a feltett kérdés egyes részeit sem értem, amely kevésbé zavaró annál, hogy azt – meggyőződésem szerint –a luxembourgi stáb sem nagyon érti). A magyar bíróságok eleddig nem bizonyultak feladataik ellátására képteleneknek. Nem biztos, hogy gyorsak és határozottak, de olyan helyzetben, amikor egy miniszterelnök azzal vádolja őket, hogy nem az emberek oldalára álltak, és amikor fontos döntésüket megelőzően a Kúria épülete előtt ingerült tömegek tüntetnek, be kell látnunk, hogy ez nem kedvez az alapos és a törvényességhez ragaszkodó döntéshozatalnak. Amikor a bíróságok ebben az aligha irigylendő környezetben dolgoznak, nem épületes dolog még egy pofont adni nekik. Ráadásul olyan vétkekért, amelyeket el sem követtek.

A szerző ügyvéd