Friss Róbert: Vissza a városba
Évtizede még évente 15 ezer budapesti költözött ki a fővárosból, hogy az agglomerációban éljen, míg tavaly már csak harmaduk vállalkozott erre. Az Otthon Centrum legújabb adataiban nincs semmi újdonság, csak megerősít egy korábbi tendenciát, megerősíti azt, amit eddig is gondoltunk: az a bizonyos középosztály, amelynek megerősítésén a hatalom állítólag annyit fáradozik, végletesen kezd felmorzsolódni.
Mind több az eladásra kínált ház az agglomerációban, elég megnézni a Dunakanyart, mondjuk a budai oldalon, Tahitótfaluig, majd minden másodikon kinn az „Eladó” tábla. Az épületek többsége a 15-20 milliós kategóriában mozog, tehát nincsenek közöttük azok a hétvégi faházak, amelyeket a késő Kádár-kor aktívjai, mai nyugdíjasai húztak fel, s amelyektől néhány millióért ma már szabadulni szeretnének, mert autóra, benzinre nincs pénzük, s kiöregedtek a hétvégi kerti bumlizásból.
A jövőt építő aktív többség alig másfél évtizede még fővárosi lakását eladva, többnyire hitelből vásárolt-épített saját házat magának Budapest környékén, s az a hitel, amely ma tételesen is visszafizethetetlenné lett, nem csak pénzben mérendő. A stabil munkahely, a tervezhető, belátható jövő, a jobb élet reményének hitele is szertefoszlott itt egyetlen évtized alatt.
A remélt jobb élet megélhetetlennek bizonyult: még ha valaki nem veszítette el is a munkáját, ma már vállalhatatlan a napi bejárás benzinköltsége, elviselhetetlen teher a családi életet kifosztó túl korai kelés és késői hazatérés, bizonytalan és kényelmetlen a tömegközlekedés. A többség szorul (vagy a pangó piac miatt csak szorulna vissza) az agglomeráció szociális csapdájából oda, ahonnan egykor menekült, a panelbe, az albérletbe.
A visszaköltözők persze csak kicsi, de jellemző részét alkotják „a magyaroknak”, akik elégedetlenek az életük minőségével, s akik az OECD felmérése szerint a világ legboldogtalanabb nemzetét alkotják. A kilátástalanság oka, hogy mind nagyobb a szakadék a felső tízezer – az erősödő középosztálynak hazudott fideszes kiváltságos réteg – és a szegények között.
A leggazdagabb húsz százalék átlagjövedelme a négyszerese a legszegényebb húsz százaléknak, ami akkor is elég ok az elkeseredésre, ha tudjuk, „a magyarok” mindig is hajlamosak voltak a panaszkodásra, a depresszióra. Hosszú távon pedig a céltalanság, a bizonytalanság, a megkeseredés általában a gazdagok, a gazdagság elleni gyűlöletbe fordulhat, megalapozva a közhangulatot mindenféle demagógiának.
Ezen még az sem segít, ha a kormány az OECD-nél jobban szereti a fogyasztói bizalmi indexet, amely a Kormányzati Információs Központ szerint több mint egy éve emelkedő trendet mutat. Ami, persze a kormánypropaganda paneljei szerint a rezsicsökkentésnek, a nyugdíjak, a reálbérek növekedésének, a munkanélküliség enyhülésének és a foglalkoztatás emelkedésének köszönhető.
Kinek hisz vajon „a magyar”? A maga boldogtalanságának, vagy a hatalom boldogságának?
