Az Aranypart sétányként funkcionáló részein délutánra csurig telt kukák árulkodnak a végtelen szomjúságról – a műanyag palackok elárasztják a tárolók környékét is, talán csak a kukoricacsutkák vetekednek velük. A strandvendéglők viseltes műanyag székei töltik meg a teraszokat, folyik az össznépi önkiszolgálás, ma már mindenütt magyar feliratok dominálnak, a „pénz nem számít” kódjelű turista ennek a tónak a partján csak elvétve lelhető fel.

Érdekes, ahogy a magyar idegenforgalom felső vezetése hónapról hónapra optimistább, az idén különösen büszke különböző statisztikai adatokra, és ahogy a forint árfolyama romlik, egyre hangzatosabbak lesznek a nyilatkozatok. Én meg hónapról hónapra végigsétálok az egyik legfrekventáltabb „desztináció” helyszínén, azon a vékony közös sávon, amely a magyar tenger partját a magánterületektől elválasztja, a méregdrágán bérelhető vízibicikliket bámulom – és újra és újra elhiszem, hogy ez a göröngyös, sárga gyompamacsokkal „díszített” rész az idény kezdetén ápolt fű volt. De most és így akkor sem eladható. Pontosabban: a gondozatlan környezet keményen szelektál, aminek tovagyűrűző következményei vannak. Ahol Aranypartnak neveznek egy ilyen partszakaszt, milyen lehet a többi?

Hozzánk évek óta egyre többen jönnek mind kevesebb pénzzel. A kedvező folyamatokról hiába állíthatók össze adatsorok, a szálloda- és fürdőépítési boom megtette azt, amire nem az uniós pénzforrások és könnyen megszerezhető bankhitelek lecsapolásában érdekeltek figyelmeztettek: a lehetséges vendégszámhoz képest sokszorosan nőni fog a férőhely – ebbe bele lehet bukni.

Először a már-már tisztességtelen árverseny értékelte le a magyar piacot, majd az éhenhalástól való kétségbeesett félelem, ami a költségek mindenáron való lefaragásában öltött testet, és így a nívót rontotta tovább. Orvosokról, mérnökökről, építőmunkásokról beszélünk, akik külföldre kényszerültek. Hozzátehetjük: a magyar turizmus derékhada ma már osztrák hotelekben, éttermekben fogad minket – és nem csupán a nyugati határszélről indulnak szerencsét próbálni, hanem a jóval mostohább körülmények között hánykolódó régiók szakácsai, pincérei, recepciósai, szobaasszonyai is négy-öt csillagos külföldi szállodákban keresik a kenyerüket. Idehaza pedig a jó nevű hotelben tanulók és nyugdíjas felszolgálók ugranak be a helyükre. Kedvesek, lelkesek, nincs semmi baj – csak annyi, hogy sem a kiszolgáló, sem az asztalnál ülő nem a damaszt szalvétához szokott, és itt meg is találják egymást.

Vannak kivételek, de azok ritkán tesznek vonzóvá egy egész iparágat. A számokkal akár el is lehet takarni a más szempontok szerint romló trendeket, de amikor arról olvasni, hogy százszámra maradtak bankok nyakán bedőlt szállodák, hotelek, panziók, a néhány milliárdos csodafürdő megoldhatatlan nyűg az önkormányzatok számára, érdemes volna a turizmus „nagy álmodóinak” egy pillanatra magukba nézni: oda, annyit, így?