Mint írják, „a buziellenesség (homofóbia) nem térben és időben változatlan dolog, amelyet ugyanazok a tényezők okoznak amai Magyarországon, mint például a hatvanas évek Amerikájában, hanem elválaszthatatlan az adott társadalmi és gazdasági viszonyoktól, a szélesebb társadalmi folyamatoktól. Ezért az univerzális kategóriák és a külföldi stratégiák egy az egyben való átvétele helyett olyan mozgalomban hiszünk, mely a konkrét társadalmi helyzetből organikusan nő ki.” Ezzel egyet tudok érteni, csak éppen az ezt megtámogatni hivatott retorikájuk mond tökéletesen ellent fenti hitvallásuknak. Ugyanis éppen ők azok, akik kizárólag univerzális kategóriákkal operálnak, melyek itt csupán üres lózungokként hatnak. „A szolidaritás a mi értelmezésünkben nem csupán az elnyomott csoportok szövetsége, hanem az elnyomás közös gyökerének kitépése.” Útmutatást azonban nem kapunk tőlük arra vonatkozóan, hogy hol is volna ez a közös gyökér, melynek kitépésén munkálkodnunk kéne, ezzel szemben azonnal felidézi ifjúságom május elsejei/november hetedikei jelszavait, melyek alatt volt szerencsénk évente formaruhában felvonulni.

Mozgalmuk több téves feltevésre támaszkodva szökkent szárba, s ez jó alkalmat ad arra, hogy az egyébként sajnálatosan ritkán érintett témával kapcsolatos néhány gondolatomat megfogalmazzam.

Nem igaz az, hogy az emberi jogok hazai értelmezésébe ritkán férnek bele a szociális jogok. Már a szegénységkutatás rendszerváltás előtti története is jól mutatja, hogy az ellenzéki emberi jogi mozgalom kritikája milyen eredendően és alapvetően célozta a társadalmi elnyomás különböző egyéb formáit is. Ez, a rendszerváltás után, elsősorban a civil szférában, de a balliberális kormányok alatt – ha súlyos hibákkal, hiányosságokkal is – intézményesen is folytatódott. Ha a jelenlegi „szélsőségesen igazságtalan rendszert” kizárólag az – egyetlen, kvázikonkrétumként említett – úgynevezett „neo-liberális” gazdasági rendszer kontójára írják, kíváncsi lennék, mit gondolnak a megvalósult, emberarcú szocializmusban létrejött társadalmi-gazdasági elnyomás különféle módozatairól. Az emberi jogi mozgalmak történetében rendszeresen előfordult, hogy az egyes kisebbségi csoportokat megpróbálták egymás ellen kijátszani. Ebben a kiélezett, általános válsághelyzetben különösen súlyos hiba volna ezt a politikát folytatni, hacsak nem a szélsőjobb mintáját kívánják követni, amely előszeretettel operál ezzel a módszerrel.

Lehet, hogy a kisebbségek kategóriájába elsősorban az etnikai, vallási, szexuális kisebbségeket szokás sorolni (a diszkrimináció tilalma is elsősorban ezekre vonatkozik), de nem igaz az, hogy a kisebbségi jogokért folytatott mozgalmak (teszem azt, a fogyatékkal élők jogaiért küzdők) kizárnák a jogokról és a társadalmi változásról folytatott beszédből a szociális helyzetet és a gazdasági rendszer alapvető igazságtalanságát. A szociális problémákról való beszéd sem azonos az emberi jogokról való beszéddel, mert az előbbi elsősorban (társadalom-, illetve gazdaság) politikai kérdés, a kettőt nem kellene összemosni és egymás ellen kijátszani. Az pedig, hogy a kivívott jogok először az adott kisebbségek jómódú rétegeinek kedveznek, természetes, hiszen a jómóddal többnyire iskolázottság jár, s ennek birtokában könnyebben tudnak hozzáférni jogaik ismeretéhez, illetve ezek birtokában küzdeni a joghiányok, joghézagok ellen. Ugyanakkor történelmi tény, hogy e jobbmódú rétegek felelőssége harcolni azért, hogy a kevésbé szerencsés rétegekre is kiterjedjenek a szerzett jogok.

A beszédemben idézett Tennessee Williams-mondatok szó szerinti értelmezése azt jelzi, hogy a Buzi Újhullám tagjai sajnos nincsenek tisztában az irodalom képes-, illetve metaforikus beszédmódjával. Williams mondatai („Az emberek közti nagy választóvonal nem a gazdagok és a szegények között húzódik. Az emberek közti nagy választóvonal azok között húzódik, akiknek megadatott a szerelem eksztázisa, és azok között, akiknek nem adatott meg.”) ugyanis nem azt jelentik – miként azt a mozgalmárok vélik –, hogy a szegénység problémáját tagadva (!), egyetlen nagy választóvonalat húz az emberek közé, hanem azt, hogy a boldogok és a boldogtalanok közti különbség sokkal nagyobb ernyőt von az emberek feje fölé, mint bármi más, legyenek akár szegények, akár gazdagok. S főként nem példázza azt, hogy „a szociális különbségeket buziügyekkel írják ki a társadalmi igazságosságról való beszédből” (! – lásd mint fent). Ha kizárólag „kizsákmányolásról és elnyomásról” beszélnek, pontosan azoknak a semmitmondó univerzális kategóriáknak a csapdájába esnek, melyeket kerülni szeretnének, s melyek esélyt sem adnak arra, hogy nevükön nevezzük a problémákat, és konkrétumok mentén igyekezzünk orvoslatot keresni rájuk (azon a szép gondolaton túlmenően, hogy az „elnyomás közös gyökerét” kell kitépnünk). A politikailag korrekt beszédmód kerülése ne abban merüljön ki, hogy visszaveszik a buzi szót (aminek így, önmagában, csupán polgárpukkasztó hatása van), hanem abban, hogy képesek szembenézni a konkrét problémákkal, és nevükön nevezik azokat (is).

A kisebbségi csoportok elnyomása valóban összefügg, de hiba azt gondolni, hogy ezt az összefüggést csak úgy lehet elgondolni, illetve érvényre juttatni, hogy az egyes csoportok problémáit egyként, egybemosva kezeljük. Konkrét csoportok konkrét problémáira ugyanis lehet választ, illetve megoldásokat keresni, a Föld viszont csak viszonylag ritkán szokott a sarkából kidőlni.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.