Ha nem figyeltünk volna, más találkozókhoz hasonlóan a magyar jobboldal 24. tusnádfürdői felvonulásáról is elmondhatnánk: megfáradt, kiüresedett, érdektelenné vált. Első pillantásra a kormányfő egy hete megint egyszer hatásos kampánybeszédet mondott „az övéinek” a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor keretében, amelynek diákjaihoz immár semmi köze. 

Megtapsolták ismét az idősb hívők, mint a jóst, aki mindig azt mondja, amit a kuncsaft hallani akar, s megszokta már, hogy ezért sem lehet rajta számon kérni semmit. Ha csak ennyi lett volna, érdemtelenül térnénk vissza rá. Ám Orbán Viktor hosszú idő után először próbálta átfogó, logikus rendszerbe foglalni: miért is vívat az országgal, immár a többség akarata ellenére, „nem öncélú, ideológiai alapú”, hanem megalapozott nemzeti szabadságharcot a világ ellen. Hogy miért is döntött úgy három éve, hogy válságkezelés helyett – élve a magyarság által „ösztönből megszavazott” kétharmados parlamenti többséggel – rendszerszintű átépítésbe kezd, még ha ezt legutóbb tagadta is Strasbourgban, ahol a Tavares-jelentés megállapításaként találkozott vele.

A kormányfő a történelmi léptékű átalakulások sorába – 1918, 1945, 1990 – illesztette a mai kort, mint a világ nagy politikai és gazdasági átrendeződésének időszakát, megfogalmazva azt a félelmét, hogy ebben Európa súlya és szerepe csökken, ami könnyen a földrész hosszú hanyatlásává válhat. Oswald Spenglertől Jacques Barzunig, Francis Fukuyamától John Lukacsig sokan figyelmeztettek már arra a veszélyre, hogy Európa – a felemelkedő Ázsiával kialakuló új világgazdasági rendben – elveszti nemcsak gazdasági-technológiai, hanem ötszáz éves politikai-kulturális vezető szerepét is. (A gazdasági-technikait már rég el is vesztette az Egyesült Államokkal szemben.) Európa könnyen történelmi skanzenné válhat. Más azonban, ha egy történész a könyvtárszobája szivarfüstjében aggódik, s más, ha egy politikus teszi ugyanezt, aki túlmozgásos hatalmánál fogva gyakorlati kényszerpályára terelhet egy országot, mert éppen úgy gondolja, ráébredt, mi lehet az ellenszere a veszélynek.

A második világháború után a válasz az akkori világ kihívásaira az egyre szorosabban egységesülő Európa volt. Orbán most azt mondja: ma nem az Európai Unió, nem a brüsszeli bürokrácia fogja meglelni az érvényes megoldást, mert az csak nemzetállami alapokon, a nemzetállamok válaszainak összességeként születhet meg. Ez teljesen értelmezhetetlen volna még akkor is, ha tudnánk, mit gondol a kormányfő nemzetállamnak a XXI. században (nem tudjuk), hiszen az unió (az intézményrendszer) politikáját – legnagyobb kerékkötőként a tagállamok vétójával – maguk a nemzetállamok határozzák meg. Az apparátus csak azt képes elég gyenge hatásfokkal érvényesíteni – lásd éppen a magyar példát –, amit ők jóváhagynak. Maga Euró pa pedig éppen annyira egységes és erős a világban, amennyi szuverenitásukról a tagállamok a közösség javára lemondanak, és annyira gyenge, amennyire a tagállamok külön utakon bóklásznak.

A magyar kormányfő saját robogását félti ettől az egységtől, ragaszkodik nemzetállami válaszának jogához és igazságához, mert úgy gondolja, hogy az ország csak úgy lehet az unióval szemben, akár egymagában „haszonélvezője és nem kárvallottja” a változásoknak, ha a nyugati demokrácia helyett az erős, autoriter etatizmust választja. Ez alapozza meg „elméletileg”, hogy a nemzetnek miért is kell szabadságharcot vívnia senkitől sem veszélyeztetett szuverenitásának megőrzéséért, ez magyarázza, miért viselkedik maga is nagyhatalmi allűrökkel a világgal szemben.

Mindez kevés volna azonban, ha nem támasztaná alá a miniszterelnök materiális érvekkel. Szerinte a nagyhatalmak ma sem tesznek mást, csak agresszívan – bár a civilizáció, az erény és az értékek leplében – maguknak vindikálják az erőforrások felhalmozásának jogát, legyen az nyersanyag vagy tudás. Az a kormányfőnek eszébe sem jut, hogy nem feltétlenül egy ország nagysága, hanem egy társadalmi berendezkedés egyéni és közösségi szabadságfoka lehet olyan erő, amely termékenységével a materiális és humántőkét magához vonzza.

Ha már az ellenséget ilyen könnyen megtalálta, megleli annak módszerét is: a politikai szabadság 1990-es elnyerése ellenére nem sikerült visszaszereznünk a saját erőforrásaink feletti önrendelkezést. Hogy mik volnának ezek az erőforrások, azt sajnos nem tudjuk meg. Reménykedjünk, hogy nem ébreszti föl a szovjetek által elrabolt magyar urán legendáját, s megelégszik a termálvíz-, biomassza-nagyhatalom, esetleg a kiemelkedően okos magyar nép kevésbé sugárzó illúziójával. A lényeg szerinte mégiscsak az, hogy 1990 után megmaradt az ország gazdasági-pénzügyi kiszolgáltatottsága. Ezt pedig azzal véli igazolni, hogy a hároméves regnálása alatt csökkenő, de legalábbis stagnáló bruttó hazai össztermék – GDP – helyett (ami az ő kudarca), a bruttó nemzeti jövedelmet, a GNI-t (régi terminológia szerint GNP) nézi, és azt állítja: több forrás megy ki az országból, mint amennyit a magyarok megtermeltek, és amihez joguk van. A GDP/ GNI ollója a nem nemzeti – értsd: baloldali–liberális – kormányok idején növekszik, a nemzeti kormányok – azaz a Fidesz-hatalom – idején pedig csökken, ezért „nemzeti” ez a gazdaságpolitika. (Hogy a trafik miért „nemzeti” – nem tudjuk meg.) Vannak persze jogos „pénzkiszivattyúzások” is, mint amilyen a Mercedes vagy az Audi profitja, hiszen ezek a multik a kölcsönös előnyök alapján telepedtek meg itt, de nincs helye a kiszivattyúzott bankprofitnak, a privatizáció után létrejött közszolgáltatási monopóliumok (gáz, víz) túl nagy nyereségének.

A pénzszivattyúk működését erőteljesen lehetne vitatni, és (amint az Varga György lapunk szerdai számában megjelent írásából is kiderül) Orbán állítása tényszerűen hamis, mert a GDP és a GNI közötti különbség mindkét Orbán-kormány idején nőtt, és csak a 2008-as válság idején csökkent, de a kormányfő alaptétele elvileg sem stimmel. A „GDP vagy GNI?” régi vita a közgazdászok között, bár az talán mégsem véletlen, hogy a GDP maradt a fő, legátfogóbb gazdasági mutató. A GNI értékéből – amit a bruttó hazai össztermékből számolnak ki – levonják ugyan a külföldre vitt nyereséget, hozzáadják viszont a külföldön megtermelt és hazautalt hasznot, mint ahogyan például az uniós források –a befizetett és visszakapott pénz – nettóját is. A „rabló” fejlett országokban a GNI meghaladja a GDP-t – kárhoztatja Orbán a Nyugatot, pedig ahol sok multinacionális cég tanyázik, ott sok a hazautalt nyereség. Főként, ha azt – mint mind nagyobb mértékben Magyarországon – bizalmatlanságból vagy bizonytalanságból nem forgatják vissza helyben a termelésbe. Megdobhatja a GNI-t a külföldön dolgozó vendégmunkások hazautalt jövedelme is, mint ahogyan az sokáig Romániában vagy a még kommunista, titóista Jugoszláviában történt, de ettől még senki nem sorolta volna őket a legfejlettebb gazdaságok közé. Az olló nyílása még valamit bizonyíthat: az országban lévő külföldi tőke nagyságát, azt, hogy mennyire épült be az adott ország a globális gazdaságba.

Vékony jégen jár csárdást tehát a kormányfő, mert a GNI sok mindenre jó, de arra, amire ő használja, az ország kirablásának bizonyítására – nemigen. Viszont mégiscsak ebből eredne az a „logikai sor”, amely megalapozza a Fidesz szabadságharcát, és aminek alapján a kormányfő 11 pontban összefoglalta regnálásának legfontosabb sikereit. Ha a premissza hamis –hamisak a következtetések is. De nem csak ezért azok. Az említett lépések célja ugyanis nem a kiszolgáltatottság felszámolása, hanem az orbáni rendszer erősítése volt.

1. Atotális rendszerátépítés sikerének alapja a közjogi rendszer átalakítása – mondja a miniszterelnök –, azaz az újalaptörvény elfogadása, amely „kétségkívül nem liberális alkotmány”, de a szabadság tiszteletére épül, s a jogokat és a kötelességeket egyformán definiálja a „közjó” szolgálatában. Vajon siker-e az, hogy a többség parlamenti diktatúrájával bármilyen alkotmányt keresztülvernek? Milyen siker az, amely a parlamentarizmus örökségét megtagadva negligálja a politikai kisebbség jogait? Miért gondolja a kormányfő, hogy a közjó meghatározására csak ez a kétharmad hivatott?

2. Siker az államadósság csökkentése 85-ről 79 százalékra – mondja Orbán Viktor, csakhogy ez tételesen – a Nemzeti Bank és a Nemzetgazdasági Minisztérium adatai szerint – nem igaz.

3. Akormányfő belátja: egy tőkehiányos országban, a kollektivizmus évtizedeinek örökségével a nyakunkon multik és nemzetközi tőke nélkül nem működhetünk. Hogyan lehet ezt összefésülni a rabló piac- és tőkeellenességgel? Nem mindegy ki, miért jön ide, s köt-e a kabinettel stratégiai együttműködési szerződést? Az egyezség a kiválasztottakkal azonban nem más, mint a korporatív állam hatókörének kiterjesztése, a stratégiai megállapodás rendszeréből kimaradó piaci szereplők elbizonytalanítása, mamelukszerepbe kényszerítése. A szabadpiac állami megcsúfolása.

4. Anemzetközi cégek mellett fontos a nemzeti tőke megerősítése – sorolja Orbán. A „bizonytalan tulajdonosi hátterű, de mégis magyarnak mondható” OTP és a mellé most államosított takarékszövetkezeti rendszer, mert nem a piacnak, hanem az államnak kell létrehoznia az ötven százaléknál magasabb magyar részesedésű bankrendszert, szemben a profitrabló külföldiekkel. Megemlíttetik még a Mol, az MVM, a TriGránit, közszégyenre a pályázatokon felhízlalt Közgép, az államosított Mal vagy az éppen szeretett Richter.

Aztán itt – talán a nagy melegre való tekintettel hiányérzete senkinek nincs – ugrik egyet a kormányfő, megfeledkezik az ötödik-hatodik sikerpontról, és a hetedikkel folytatja. A bankadóval és a multikra kivetett különadókkal, amiket következetesen úgy állít be, mint a közterhek igazságos elosztását, megfeledkezve arról, hogy egészséges bankrendszer nélkül nincs egészséges gazdaság, nincs növekedés, s hogy minden terhet, amit a gazdaságra rárak, végső soron az emberek fizetik meg.

A 8. sikerpontot maga a kormányfő sem veszi komolyan. A demográfiai helyzetben nem sikerült előrelépni, bár korábban már örvendeztek. Az okot nem a létbizonytalanságban keresik, hanem „a nők társadalmi megbecsülésének hiányában”…

A 9. siker a devizahitelek kivezetése (volt és lesz), amivel a hatalom „igazságot akar szolgáltatni” a hiteleseknek, egyben tudatva a bankokkal: „profitot az emberek becsapásával nem lehet csinálni”. Ez a kormány legnagyobb kudarca, amiért a legtöbbet éppen ő maga tett. Azzal, hogy meggondolatlan nyilatkozatokkal tovább gyengítette a forint árfolyamát; azzal, hogy nincs elég munkahely, hogy az adósok meg tudják keresni azt a pénzt, amivel törleszteni tudnának; azzal, hogy ha már a kabinet nem talált, mert nem találhatott átfogó rendezési keretet, elmulasztotta rászorítani a bankokat, hogy – például az elsétálás jogának, a családi csődnek a bevezetésével – egyenként állapodjanak meg az adósokkal.

A 10. siker a közmunka. Hiszen a kormány – szemben egész Európával – nem azt vallja, hogy „ha majd kijutunk a válságból, mindenkinek lesz munkája”, hanem azt, hogy „ha mindenkinek lesz munkája, akkor kijutunk a válságból”. Ami megtapsolandó tétel, csak értelmetlen. A kapitalizmus válságai egyben öntisztulási folyamatok is, amelyekben régi munkahelyek eltűnnek, s új, a réginél innovatívabb munkahelyek teremtődnek. Azzal, hogy a munkanélkülieket éhbérért kaszálásra, ároktisztításra, szociális mezőgazdasági munkára szorítjuk, csak a közpénzből költünk értelmetlenül sokkal többet, mint amennyit a segélyből megspórolunk, ahelyett, hogy felkészítenénk a munkanélkülieket egy fejlettebb gazdaság követelményeire. A közmunkával csak egy elavult gazdasági szerkezetet jegelünk. A valós piaci munkahelyeket amúgy csak ideig-óráig pótolhatja az állami közmunka, mint az előadásban emlegetett New Deal roosevelti Amerikájában is, ahol csak a fegyverkezés valódi munkahelyei vetettek véget a gazdasági válságnak. Nem 1933-ban.

Végül a kormányfő 11. – valójában 9. – pontként az emberi erőforrások rendszerszerű újjászervezését említette sikerként. Aminek lényege „az állami felelősség visszaállítása” az oktatásban, az egészségügyben, vagy, amit mi teszünk hozzá, a nyugdíjrendszerben, a gyermekvédelemben. Hogy ez sikeres lesz-e, még maga a miniszterelnök sem tudja, de az esély legalább megvan rá. Az esélye annak, hogy az élet minden területén sikeres lehessen az államosítás. A közelebbről meg nem határozott nemzetállam hatalmának és uralmának a kiteljesítése – a polgár szabadságának, egyéni és közösségi autonómiájának a rovására.

Mindent felzabáló, hájasodó állam ez, olyan állam, amely leráz magáról minden belső és külső kontrollt, csak a vezetőjének akarata és az akarathoz hozzáigazított „érvrendszer” számít. És a vezetője annyiban igazat mond: ilyen nincs még egy Európában. Csak mi vagyunk, és vannak ők.

Az előadás címe az volt: A mi időnk. Lejárt.