Kötődtek, kisebbség a kisebbséghez, románul is beszélő cigányok a román nemzetiséghez. Kellett a munkáskéz a váradi prépost birtokán meg a faluban is. Tavasztól őszig részes aratók, kapások és szüretelők voltak, de kezeik alól került ki a falu házainak vályogja is. Ha kellett, kovácsok voltak, tapasztók vagy muzsikások, és értettek a lovakhoz is. Békességben éltek. Egy olyan kicsinyke faluban, mint Bedő a maga mintegy háromszáz lakójával, mindenki ismerte egymást, mindenkinek neve volt, és jellegzetességeik, szokásaik, tetteik alapján még csúfnevük is sokaknak.

Mozog, a legidősebb fiú megjárta már az első világháborút is. Olasz dalokat énekelt néha, az Isonzónál tanulta őket, ahonnan csak hat évi fogság után tért haza. A háború és a fogság keservei az ő elbeszélései nyomán ismertek voltak a többiek előtt, de az erőszakos halál idegen fogalom és tapasztalás volt számukra.

Aztán jött a második világháború. Laci idejekorán Pestre költözött, fegyvergyártó üzembe ment dolgozni, így kerülte el a frontot. Az otthon maradottak megszenvedték a háborús gazdálkodást, százszor meggondolták, átlépjék-e a falu határát. De minthogy a faluval békében voltak, és munkás kezeik nyomán a földből éltek, mégiscsak eltengődtek valahogy.

1944-et írtak. A bizalmatlanság és gyanakvás velük szemben egyre erősödött. Már már az égig ért. Addig is rendes szokása volt a csendőrnek, hogy sorport vert a cigánytelep lakóin, de ezek a razziák aztán egyre gyakoribbak lettek. Tanítgatta a fiainak Terka mámi: „Ne higgyetek a gádzsóknak, mert szemetekben szépen beszélnek, de a hátatok mögött törvényeket csinálnak, hogy elveszejtsenek benneteket.”

Hallottak is sok mindent a rokonságról. A Nagyszalontán körbezárt cigánytelepről, ahonnan lélek ki nem mehetett külön engedély nélkül. És persze tudták, hogy a zsidókat már mind elvitték. Aztán behívták Gyuszit, dédnagyanyám első unokáját. Előbb leventének, aztán a seregbe. Imádkoztak, hogy vége legyen a háborúnak, és reménykedtek, hogy visszajön.

Józsi fiát nyáron hívták be, négy gyerekkel maradt otthon Máli. Aztán kisebbik lányának a férje, Kálmán is megkapta a behívót. Ment. Mint ahogyan mentek a falubeli román fiúk is. Csak azt nem tudták, hogy az a SAS-behívó őket – mint megbízhatatlanokat, mint cigányokat és mint román nemzetiségűeket –, potenciális árulónak tartva, lapátos katonának, munkaszolgálatra rendeli Nagyváradra. Nekik nem adtak fegyvert a kezükbe, őket eleven ágyútölteléknek szánták. De ők mentek.

Nagyapám nem akart áldozat lenni.

A fegyvergyárból is azért jött haza, hogy a családjával legyen. Mint írástudó ember tudta, hogy közeleg a front. Reménykedett, hogy nemsokára vége.

Aztán megkapta ő is a behívóját.

Négy gyermeke közül a legnagyobb sem volt még tizenhárom éves. Nagyanyám meg az ötödik gyerekkel volt nagydarab terhes. Mi lesz velük, ki fog róluk gondoskodni? Hiszen a hét családból már három is csonka, ők sem tudnak segíteni.

A határban már letörték a kukoricát, a kóró kúpokba állítva sorakozott. Gödröt ástak az egyik kúp alatt, abban rejtőzött el nagyapám. Éjszakánként, a sötétben nagyanyám vizet és ennivalót vitt neki. Néha még tiszta inget is. Napközben, ha kérdezték, azt mondta, hiszen elment, bevonult az ő párja is. Nagyváradról már odahallatszott az ágyúdörgés.

És jöttek a csendőrök, keresték nagyapámat. De senki nem tudott semmit. Nagyanyám csak a nagy terhe miatt kerülte el az alaposabb verést.

Aztán megszólalt Tuja, aki a faluban hallott a német ellentámadásról. Add elő az urad, Ilus, mert ha a csendőrök találják meg, itt lövik agyon, a gyerekei szeme előtt. Legyilkolnak bennünket is. Mind meghalunk! Nem nagy dolog katonának menni, majd csak elmúlik az is. A férfiaknak helyt kell állni.

Valami három hét bujdokolás után előjött mégis nagyapám. Bevonult. Cigány munkaszolgálatosnak. Bukics Imre látta utoljára. Tífusztól szenvedve feküdt Foksányban, a hadifogolytáborban. Két hétre rá, hogy nagyapám bevonult, megjöttek az oroszok, és felszabadították Bedőt. Akkor szüntették meg a cigánytelep őrzését is, ahol minden ajtóra krétával volt felírva a családtagok száma, és várták minden percben, mikor szólal meg a deportálásukat elrendelő parancs.

Nagyanyám megszülte ötödik fiát, de a kicsi Sándor alig érte meg a három hónapos kort. Az ínség, amely a háború múltán is még sokáig uralkodott a telepen, másik három csecsemőnek is a halálát okozta.

Nagyanyám ott maradt özvegyen, négy gyermekkel, a felnevelésükhöz soha nem kapott segítséget, csak a falubeli jóakaróitól. Soha semmiféle kárpótlást nem kapott. És amikor eljött végre a földosztás, azt mondták neki: ó, Gusztiné, magának úgysincs se tehene, se lova, amivel meg tudná művelni azt a földet. Járna magának hat hold, de mihez kezd vele? Elég lesz magának az az egy hold is, ne akarjon többet! Másutt a cigányoknak egy kapavágásnyit se adnak.

Nagyanyám nem követelt. Tudomásul vette. Mert ugyan miféle vagyon, föld és kincs tudná pótolni az elvesztett férjet és apát?

Abból a kicsinyke cigány közösségből hét felnőtt férfi közül négy maradt ott a háborúban. Árván, apa nélkül nőttek fel apáink, örökre csonka maradt a nagycsalád.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.