Kilenc hónap múlva béke lesz a palesztinok és Izrael között. Röviden összefoglalva ezt ígérte Catherine Ashton, az EU külpolitikai főképviselője. Nem sokkal korábban John Kerry amerikai külügyminiszter is hasonló optimizmussal nyilatkozott Washingtonban, ahol zárt ajtók mögött tartanak az izraeli–amerikai tárgyalások. Csak azt tudjuk, kik vesznek részt ezeken a megbeszéléseken, de azt természetesen nem, mi van az asztalon. 

A bárónő optimista nyilatkozatára azért figyeltek fel, mert személyében Ms Európa nyilatkozott meg. Egy olyan unió, amely igyekszik megkülönböztetni magát, saját értékeket felmutatni, kiegyensúlyozni a nemzetközi politikai folyamatokat. Szóval, a csekélyebb hátterű Catherine Ashton sokak számára hitelesebb, mint Tony Blair, aki sok éve próbálkozik valamilyen békecsinálással a térségben a nagyhatalmak nevében. Nehéz hinni Ashton asszonynak. Azt látjuk, hogy semmivel sincs több kényszerítő erő a tárgyaló feleken, mint eddig. Egy friss közvélemény-kutatás szerint az izraeliek többsége nem hisz a békében. A palesztin területeken nem készült mostanában felmérés, de tudott, mennyire ellenséges Izraellel a lakosság. Amióta vezetői lázadásra szólították fel a palesztin népet, és elkezdődtek az öngyilkos merényletek, a két nép közötti érintkezés minimálisra csökkent. Fal emelkedett közéjük. A palesztinok maguk is megosztottak. Az izraeliek többnyire érdektelenek. A politikusok tudják, hogy a ramallahi vezetőknek nincs társadalmi, politikai felhatalmazásuk.

A tárgyalásokra van útiterv, de nincs térkép. A palesztinok az 1967-es határok visszaállítását akarják, beleértve Jeruzsálemet, ahol a fővárosukat képzelik el. Az izraeliek a fallal húzták meg ajánlatukat, s újabb telepeket építenek. Úgy képzelik, hogy a majdani palesztin államnak lehetnének zsidó lakói, ahogy Izraelben is él 20 százaléknyi arab. Ezt nemrég Mahmud Abbasz visszautasította. Kétséges, hogy ezekben az ügyekben lehetséges a megállapodás. Lehet-e területcsere, amelyet már korábban ajánlottak. A palesztinoknak eközben el kellene ismerniük, hogy „Izrael zsidó állam.” Ezt mindenki természetesnek vélné, ám sokfajta nacionalista és vallási dogma kizártnak tartja. Egy olyan muzulmán arab világban, ahol a vérontás immár folyamatos, ahol naponta történnek súlyos merényletek... Nos, veszélyes lenne ezt elfogadnia Mahmud Abbasznak, vagy akárki másnak. Azt is el kellene hinni, hogy az Amerikából és az EU-ból áradó segélyek, fejlesztési pénzek ígérete hatásosabb, mint azok a vérdíjak, amelyeket a terrorszervezetek fizetnek ki például azoknak, akik börtönbe jutnak, vagy a hátramaradóknak.

Sokkal több a nem, mint az igen az egykori palesztinai mandátumterületen. A külső közvetítők érvekkel, megoldásokkal hoznák közelebb a tárgyalókat. A két történet azonban alig találkozik, mert mindenkinek vannak jogi, szentimentális vagy hitbeli érvei. Egyelőre Ashton és Kerry optimizmusát inkább naivitásnak érzem. Jó lenne, ha tévednék.