Ez a mondat akkor pesszimizmusnak hangzott, de mára irigylésre méltóan optimista kicsengésű. Hiszen a második világháború végén joggal lehetett várni, hogy az új rendszer, akár polgári demokrata, akár szocialista lesz, előbb-utóbb olyan embereket nevel fel, akik bizonyosan nem „jobboldali érzelmű, nácibarát magyarok”, hogy ismét Márait idézzük. A mai fiatalok, s különösképp az itthon maradó, humán szakos egyetemisták és kezdő értelmiségiek jelentős részére gondolva ebben már nem lehetünk olyan biztosak.

Alapvetően két olyan témakör van, amelyben a magyar baloldal (s a történelmi hitelesség) súlyos vereséget szenvedett: Trianon és a kommunizmus összemosása a nácizmussal. Ami az előbbit illeti, a baloldali és liberális körök két évtizeden át kínosan hallgattak róla, átengedve értelmezését az egyre szélsőségesebb jobboldalnak. Bölcsebb lett volna kimondani, elmagyarázni és aztán ezerszer elismételni a keserű, de cáfolhatatlan igazságot. A „történelmi Magyarország” 1526-ban elveszett, s a Magyar Királyság négyszáz esztendőn át a Habsburg Birodalom része volt. Amikor az – nem kis részben a magyar uralkodó osztály önzése miatt – széthullott, az egyetlen reális alternatíva a birodalom etnikai alapú megosztása lett. Trianon nem azért volt mélységesen igazságtalan, mert etnikai alapú béke volt, hanem azért, mert az etnikai elvet felrúgva színmagyar területeket is elcsatoltak tőlünk a győztesek. Ebben – s ennyiben igazuk van a jobboldali ideológusoknak – az európai politikacsinálók masszívan magyarellenes érzelmei is közrejátszottak. E magyarellenes érzelmeket azonban a magyar uralkodó osztályok fennhéjázó ostobasága és az általuk felkorbácsolt nacionalista közhangulat váltotta ki. Szétrombolva a nyugati közvéleményben az 1848/49 kiváltotta rokonszenvet nemzetünk iránt. Szinte kiáltó a párhuzam az 1956-os forradalom iránti lelkesedéssel és a mai, egyre általánosabb ellenszenvvel.

A baloldal néhány megmaradt történelemmagyarázója a jobboldali Trianon-értelmezéssel szemben a Tanácsköztársaság felvidéki hadjáratát próbálja szembeállítani, mondván, a területrabló diktátum ellen éppenséggel a Vörös Hadsereg harcolt, míg Horthyék az antanthadsereggel kollaboráltak Szegeden. Ez így igaz, de 1919 tavaszán már aligha lehetett volna megfordítani a történelem kerekét. Az akkor lett végzetesen félrefordítva, amikor a magyar uralkodó osztályok tudatosan szabotálták a Habsburg-kormányzat minden olyan józan reformjavaslatát, amely több jogot adott volna a magyar országrész lakosságának felét kitevő nemzetiségieknek. (És az általános választójog révén a magyar népnek.)

Míg Trianon esetében inkább a progresszív erők ügyetlenségéről van szó, a kommunizmus és a nácizmus összemosásában liberálisok, sőt, magukat szocialistának nevező emberek is közreműködtek. Márpedig aki elfogadja, hogy a kommunizmus minden formája összemérhető a nácizmus abszolút gonoszságával, az szükségszerűen gondolhatja, hogy eszerint az utolsó magyar jogállam az 1944 előtti Horthy-rendszer volt. Nyugat-Európában ma is elevenen él az antifasiszta koalíció öröksége. Sztálingrád védőinek heroizmusára (s nem Sztálinra!) utcanevek sora emlékeztet, a történelemkönyvek tisztelettel említik a kommunisták szerepét az ellenállási mozgalmakban, és a neonácikat leszámítva senki sem vonja kétségbe Winston Churchill bölcsességét, aki a Szovjetunió elleni német támadás másnapján így fogalmazott: „Nincs a kommunizmusnak következetesebb ellenfele, mint amilyen én voltam az elmúlt huszonöt évben”. De ha a „náci zsarnokságot” kell legyőzni, akkor, ahogy mondta „mindez eltörpül” a hitleri fenyegetés mellett.

A kommunizmus és nácizmus között egyenlőségjelet tevő kelet-európai történészek és politikusok alapvetően a Molotov–Ribbentrop-paktum torz interpretációjával hamisítják meg a történelmet, állítván, hogy a szovjet és a náci német diktatúra természetes szövetségese volt egymásnak. Ezt az állítást, amelynek a legelemibb tények is ellentmondanak, néhány kelet-európai országban már állami kényszerrel erőltetik rá a társadalomra, akarva vagy akaratlanul tovább erősítve a szélsőjobboldali mozgalmakat. Hosszú fejtegetések helyett három, közismert antikommunista politikus és szerző írásaival is bizonyítani lehet, hogy a Szovjetunió Hitler hatalomra jutásától kezdve minden módon a nyugati demokráciákkal való náciellenes szövetségre törekedett, amit azok több éven át folyamatosan elutasítottak. Churchill, aki közvetlen közelről látta a londoni és párizsi mulasztásokat, emlékirataiban úgy fogalmaz, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum „a brit és francia külpolitika és diplomácia sokesztendős tevékenységének legcsúfosabb kudarca volt”. Bethlen István, akiből szerencsésebb körülmények között talán egy magyar Churchill is válhatott volna, jóval kevésbé ismert, 1944-es emlékirataiban szintén világossá tette, hogy a Szovjetunió és a hitleri Németország egymás természetes ellensége volt. „Oroszország belépése a háborúba Anglia és Franciaország oldalán, éppúgy, mint az Egyesült Államoké, biztosra volt vehető. Hiszen Sztálin sohasem engedhette meg, hogy a bolsevizmus legfélelmetesebb ellensége kerüljön ki győztesen a nagy mérkőzésből.”

George Orwell Hódolat Katalóniának című könyve érzelmekben és részletekben gazdagon írja le, hogyan árulta el Sztálin a spanyol baloldalt már a harmincas évek közepén azért, hogy megnyerje magának a nyugati hatalmak bizalmát. A Spanyolországban dolgozó szovjet ügynökök minden módon akadályozták az anarchokommunista törekvéseket a népi tulajdon és az alulról építkező népi hatalom megvalósítására, kegyetlen erőszakkal szabotáltak el minden, a polgári demokrácián túlmenő forradalmi lépést. Tették ezt azért, hogy megcáfolják a Szovjetuniónak tulajdonított „világforradalmi” szándékot, s Hitler ellenében maguk mellé állítsák a Nyugatot. Nyilván ez a szándék is közrejátszott abban a vérfürdőben, amelyet Sztálin a Szovjetunióba menekült külföldi kommunisták és a világforradalmat hirdető Trockij valós vagy vélt hívei között rendezett.

Sztálin és a sztálinizmus iszonyatos bűneitől – amelyek magának a szocialista eszmének ártottak a legtöbbet – minden módon el kell határolódni. De a kommunizmus és a nácizmus hamis történelmi analógiákra épülő összemosása előbb-utóbb szükségszerűen az utóbbi részleges vagy éppen teljes rehabilitációjához vezet. Ezért nézik a nyugati demokráciákban oly jogos gyanakvással azokat a kelet-európai törekvéseket, amelyek az antifasiszta koalíció emlékét akarják feledtetni vagy meggyalázni.

Nem tudom, hogy a magyar progresszió rövid távon visszahódíthatja-e az elrabolt és meghamisított történelmet. De ha lemond róla, s azt hiszi, hogy pusztán a rezsicsökkentések és trafikmutyik körüli politizálással megnyerheti a fiatalabb nemzedékek lelkét, akkor téved. Pedig Trianonért jórészt az európai értékrenddel szembeszálló magyar jobboldal a felelős, s a magyar nemzet újjászületése pedig minden későbbi torzulás ellenére az 1945-ös, egyszerre polgári és szocialista fordulathoz – Szekfű Gyula szép szavával élve forradalomhoz –köthető.

* A szerző közíró.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.