Obama elnök szombaton, a koreai háborút lezáró fegyverszüneti egyezmény hatvanadik évfordulóján a háború veteránjai elé lépett, és azt mondta, hogy Korea – az elfelejtett győzelem. A fegyverszünet után született keserű szlogen, a „meghalni a döntetlenért” (to die for a tie) nem jól írja le a helyzetet. Észak-Korea nyomorával Dél-Korea dinamizmusa és demokráciája áll szemben. És ez győzelem! Ez a koreai veteránok öröksége, melyre büszkék lehetnek.

Csak hát: ha Dél-Korea léte győzelem, akkor Észak-Koreáé vereség. És a kettő összege mégiscsak döntetlen. Ebben a világtörténelmi döntetlenben mi Észak-Koreával vesztestársak vagyunk. Úgy kellene Észak-Koreára gondolnunk, mint kevésbé vesztes a legvesztesebbre.

Már szinte egész Dél-Koreát elfoglalták az északiak, mikor a túlnyomórészt amerikai ENSZ-csapatok megérkeztek. Ezek már szinte egész Észak-Koreát elfoglalták, mikor Kína beszállt a háborúba. Így állt helyre az egyensúly, mely nagyjából megegyezett a háború előttivel. Ezért a döntetlenért kb. negyvenezer amerikai, másfél millió koreai és egymillió kínai halt meg. Iszonyatos vérözön. De sokkal iszonyatosabb is lehetett volna. Ha Kim Ir Szennek sikerül rábeszélnie Sztálint, hogy a Vörös Hadsereget küldje a félszigetre, s borítsa fel a patthelyzetet. Ha Truman elnök nem váltja le Douglas MacArthur tábornokot, hanem az ő elképzeléseit követi, aki megsemmisítő erők bevetését szorgalmazta az atombombáig bezárólag. Maradt a döntetlen, s így maradt el a harmadik, alighanem nukleáris világháború.

A két Korea elindult a maga útján. Mindkettő diktatúraként. Az északi az is maradt. Önmagát elszigetelő, önerőre támaszkodó totalitárius diktatúra, a nyomor birodalma. Ahol az egy főre jutó GDP alig haladja meg az ezer dollárt. A világra és a világpiacra nyitott, a liberális Nyugattal szövetséges déli diktatúra jóléti demokráciává fejlődött, ahol az egy főre jutó GDP meghaladja a húszezer dollárt. Hússzor akkora, mint északon, négyszer akkora, mint Kínában.

A két Korea közötti szakadék egyedülálló. De ahol országok és kontinensek kapitalista és antikapitalista részekre szakadtak, a fejlődés mindenhol többszörös különbségekhez vezetett. Kommunista Kína és Tajvan/ Hongkong, az NDK és az NSZK, Európa keleti és nyugati része között.

Annak, hogy a világ úgy élje túl a XX. századot, ahogy átélte, ilyen óriási veszteségekkel, s nem sokszor ekkorákkal, két föltétele volt. Az egyik az, hogy létrejöjjön a tűz és a víz, a liberális Nyugat és a bolsevista Szovjetunió győztes szövetsége, és ne kerüljön egész Európa totalitárius birodalmak uralma alá. A másik az, hogy ne törjön ki Nyugat és Kelet között a harmadik, a nukleáris világháború.

E két feltétel teljesülésének az volt az ára, hogy akit a rossz oldalra vetett a sors, ott ismaradjon. A világkatasztrófa elkerülésének az árát mi fizettük meg, akik ott maradtunk. Ha belenézünk a két világ között nyílt gazdasági szakadékba, beleszédülünk, mekkora ez az ár. Jólétben és fejlődésben. És akkor a legfontosabbról, a szabadságról még nem is beszéltünk. Kétségtelen, a világkatasztrófával még rosszabbul jártunk volna. És a vesztesek körén belül is lehettünk volna sokkal vesztesebbek. Ha nyugatra nézünk, azt mondhatjuk, tartoztok nekünk. Ha keletre nézünk, azt mondhatjuk, nem nekünk tartoznak a legtöbbel. Mindenesetre ezeket a tartozásokat számon kell tartani. Nekünk is, adósainknak is. Obama elnöknek is.

Obama elnök az „elfelejtett győzelem” ünnepségén