A Kiskunságban nyaraltam, s az egyik faluban megismerkedtem egy traktorossal, aki este kilenc óra felé éppen abba a kocsmába tért be egy sörre, ahol én ücsörögtem a hűvösön. A pótkocsis erőgépet leállította a főút szélén, bejött, kikért egy Borsodit, leült, és olyan keserű képpel bámult maga elé, hogy kénytelen voltam odalépni hozzá.

– Az ott egy MTZ-nyolcvanas, ugye? – mutattam ki a traktorra, mire a férfi szemében elismerő fény csillant. Látszott a tekintetén, hogy belőlem, ebből az okostojásfejű, szemüveges, városi emberből nem nézte volna ki az efféle ráismerést. Aztán megrázta a fejét, s azt mondta:

– Nem, komám. Ez egy MTZ-nyolcvankettes. De majdnem eltalálta.

Majd kezet nyújtott:

– Sanyi vagyok. Mit iszik?

Úgyhogy kénytelen voltam vele néhány sört meginni, ami engem nem zavart, elvégre nem én voltam traktorral, hanem ő. Hamarosan le is tegeződtünk, s már mentem volna a következő körért, amikor Sanyi komám megfogta a karomat, s azt mondta:

– Most már kérjél egy ásványvizet is, de ne hideget! És szénsavmentes legyen, mert Sanyi csak úgy szereti.

Azon nem csodálkoztam, hogy egyszerre egyes szám harmadik személyben kezd el beszélni magáról – láttam részeg embert eleget. De azért a szénsavmentes, behűtetlen ásványvíz meglepett. Ez váratlan, sőt merész húzásnak tűnt ebben a kiskocsmában. Nem volt mit tenni, rendeltem egy üveg vizet, mire a komám elbődült:

– Sanyi, gyere csak be!

Nocsak, gondoltam, ezek szerint azon a traktoron volna még egy Sanyi nevű traktoros? De nem egy ember lépett be az ajtón, hanem egy kutya. Méghozzá egy szürke pumi. Sanyi kért egy tányért a pultos asszonytól, töltött a kutyának, mire az lefetyelni kezdett, s közben ugyanolyan keserű képet vágott, mint a gazdája. Meg akartam simogatni, de elrántotta a fejét, s bizalmatlanul méregetett.

– Ne haragudj rá, koma – szólt oda nekem Sanyi –, a puminak a vérében van a bizalmatlanság. Nem haverkodik akárkivel.

Megkérdeztem Sanyitól, hogy miért éppen saját magáról nevezte el a kutyáját, mire felhorkant:

– Dehogyis magamról! A fiam után kapta a nevét, mert az is Sándor volt, Isten nyugosztalja. Húsz éve lesz idén, hogy meghalt.

Majd elárulta azt is, hogy nemcsak a fiát, már az apját is Sanyinak hívták, s mivel ő ezen a világon csak ezt a két Sanyit szerette igazán, a saját apját és saját fiát, az ő tiszteletükre minden kutyáját Sanyinak nevezi.

– Ez itt már III. Sándor – intett a mélabúsan bámuló állat felé –, kettőt már eltemettem. Már úgy értem, az apámon és a fiamon kívül. Mert akkor ez az ötödik.

Ekkor kis csönd lett körülöttünk.

Kicsi, kiskunsági csönd.

Hány éves lehetett a fia, nem mertem firtatni.

– Akkor egyedül élsz? – kérdeztem tőle végül, mire értetlenül nézett rám:

– Dehogyis! – csattant föl. – Hát itt van velem a Sanyi, nem látod?!

De igen, láttam. S láttam azt is, hogy pár óra múlva a kettő közül valamelyik Sanyi odalépett a másik Sanyihoz, aki már szintén a földön feküdt, gyöngéden megnyalta az arcát, s arra kérte halkan, hogy most már üljenek föl az MTZ-nyolcvankettesre, s menjenek haza szépen. Nem tudom, hogy melyik Sanyi volt az. Kettejük közül az egyik. Talán a másik. Vagy az a Sanyi, aki ott se volt. Nem tudom. Nyolcvanas vagy nyolcvankettes? Nem tudom. Lehet, hogy mindegy. De az is lehet, hogy nem.