A devizaalapú hitelek értékelésénél a legkülönbözőbb erkölcsi, politikai és gazdasági szempontok ütköznek, de a közbeszédben leginkább valamiféle igazságosság és méltányosság, valamint a felelősök megjelölésének keresése van előtérben. Legtöbben a megoldást a felelősség igazságos megosztásában látják. Csakhogy ennek megítélésére egy valamirevaló jogállamban nem az ad hoc ötletelés, az előítéletekre – és a titkolt irigységre – alapozott rögtönzés, hanem annak a jogállamnak a jogrendszere a hivatott. Nincs megoldás, csak elkenés és rögtönzés mindaddig, amíg három kérdésre a jelenleg érvényes törvények alapján nem adunk meggyőző választ, hiszen ezeknek a hiteleknek három nyugtalanító aspektusa van:

1. Mindent megmagyaráz az árfolyam kedvezőtlen alakulása? Mivel a legtöbb hitelben érintett svájci frank árfolyamának változása a törlesztőrészek változásának kevesebb mint kétharmadát támasztja alá – és azt is szeszélyesen változó mértékben –, az árfolyam változása nem tekinthető többnek, mint egy hivatkozási pontnak, azaz inkább ürügynek, mint oknak. Ha az árfolyammozgások csak részleges magyarázatot adnak a törlesztőrészek emelkedésére, pontosan mi az a kockázat, amit a hitelfelvevők állítólag vállaltak?

2. Kölcsön-e az a kölcsön, aminek nincs meghatározott összege? A kölcsön névértéke sem a magyar törvényben [lásd Ptk. 523. § (1) bek. a)], sem a nemzetközi gyakorlatban, sem a mindennapi szóhasználatban, sem pedig gazdasági értelemben nem változhat. A kölcsön egy fix összeg, ami egyrészt nem lehet más, mint amit az adós kézhez kapott, másrészt nem változik, mert ha változna, a gazdaság kiszámíthatatlan állapotba kerülne. Ha nem veszek fagylaltot a gyereknek, mert nem tudom, hogy mi lesz a következő törlesztésem bank által előírt, de ellenőrizhetetlen összege, nyilvánvaló, hogy a fagylalt iránti kereslet vissza fog esni. Ha mint vállalkozó nem tudom, hogy a kölcsönből finanszírozott beruházásomért mennyivel fogok tartozni a banknak, nem tudom kiszámítani a beruházás megtérülési rátáját. (Rejtély, hogy a hitelt nyújtó bankok ezt hogyan számolták ki.) A változó névértékű hitelezés a fogyasztás és a beruházás fatális ellensége. Ha pedig nincs se fogyasztás, se beruházás, a nyomor felé vezető út ki is van kövezve.

3. Szerződésnek tekinthetünk-e egy olyan írást, amiből lehetetlen megállapítani, hogy a szerződő felek miben állapodtak meg? Ha a devizaalapú adós azt kérné a bíróságtól, hogy a szerződés és a befizetett törlesztések alapján állapítsa meg a bank megkérdezése nélkül, hogy még mennyivel tartozik a banknak, a bíróság a feladatra képtelennek bizonyulna, hiszen a szerződésből nem lehet kiolvasni, hogy a bank pontosan hogyan köteles a törlesztést kiszámítani. Hiába kérné a bíróság szakértők segítségét, hiába böngészné az árfolyamok alakulását, a szerződés nem tartalmaz olyan képletet, aminek alkalmazásával az ügyfél tartozását ki lehetne számítani a bank „közreműködése” nélkül. Miféle szerződés tehát az, ami szerint az egyik fél kötelességét a másik fél jogosult időről időre, tetszése szerint megállapítani?

Az eddig felkínált megoldások mindegyike feltételezi, hogy a felvett kölcsönök mögött érvényes szerződések állnak, azaz hogy a fenti három kérdés mindegyikére a válasz igen. Lehet, hogy a tranzakcióban vannak tisztességtelen elemek, hiányosságok – így a feltételezés –, de ezek egyike sem olyan horderejű, hogy megkérdőjelezhetné a dokumentumok alapvető érvényességét. Ahogy a Kúria is fogalmazott, bár az előtte tárgyalt esetben a hiba a szerződést érvényteleníti, a hiba kijavítható, így a szerződés ismét érvényessé tehető. A probléma ilyen megvilágításában ésszerű és érthető, hogy a közvélemény és a politika valami méltányosnak mondható megoldást, a rosszul jártak megsegítését keresi, a történtekért való felelősség saccperkábé felosztását szorgalmazza. Így került előtérbe a most már az OTP vezére által is támogatott három részre osztás, miszerint a veszteség harmadát a bank, másik harmadát az adós, harmadik harmadát pedig az állam vállalná.

De lehet-e a gyakorlatiasság nevében mellőzni a fenti három kérdés megválaszolását? Lehet-e például a kamat- és a kezelési költségeket felülvizsgálni – kétségtelenül lenne mit –, aminek segítségével az adósokra háruló törlesztőrészek érdemben csökkennének? Lehet-e a szerződés megkötése óta kialakult árfolyamveszteséget a fentiekben említett három, vagy valami más arányban felosztani? Vagy a forint/svájci frank vételi és eladási árfolyamát az adós számára kedvezőbben alkalmazni?

Persze számos megoldás elképzelhető, ami a jó politikai érzékkel kikevert méltányosság és teherbíró képesség valamilyen vegyülete. De az efféle megközelítések egyike sem nyúl a probléma gyökeréhez, a devizaalapú hitelek okozta bizonytalansághoz, mert nem vezeti ki a gazdaságot bénító devizakitettséget. A „megoldás” könnyen bizonyulhat tiszavirág-életűnek, mert mindaddig, amíg az árfolyamkockázat fennáll, a probléma újratermelődhet. Hiába csökkentenénk a törlesztőrészeket az árfolyamrés számításának újragombolásával vagy az árfolyamveszteség felosztásával, ha a forint tovább gyengülne.

A miniszterelnöknek igaza van abban, hogy a fenti kérdések megválaszolása nem a kormány, hanem a bíróság feladata. Sajnos hazánk bírói kara a feladat ellátására képtelennek bizonyult, eddigi tevékenysége inkább a problémakerülés és maszatolás jegyében zajlott, miközben a társadalmi és gazdasági helyzet egyre kritikusabbá vált. A jogállamiságot nemcsak kétes értékű „sarkalatos” törvényekkel, hanem a létező törvények hanyag alkalmazásával is szét lehet szedni. Ha a bírói kar nem képes feladatát ellátni, a nyomás a megoldásért elkerülhetetlenül a politikára terelődik. De a piacgazdaság nem a politika által összetákolt ad hoc megoldások, még kevésbé a visszamenőleges hatályú törvényalkotás, hanem a kiszámítható, gyorsan és hatékonyan alkalmazható jogrendszer alapján működik. Ha ennek biztosítására képtelennek bizonyulunk, a jogállam és a piacgazdaság egyaránt visszaszorul, majd eltűnik.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára